Vízen járás

„… erre kiszállt a hajóból, elindult a vízen, és Jézus felé ment.” (Máté 14:29) 

A tanítványok egyik éjszaka kint voltak halászni, amikor hatalmas vihar tört ki. Hajnali három óra körül szörnyen megrémültek attól, hogy egy alak közeledett feléjük a vízen járva. „De Jézus azonnal megszólította őket, és ezt mondta: »Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!« Péter ekkor így szólt hozzá: »Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vízen.« Mire ő így szólt: »Jöjj!« Péter erre kiszállt a hajóból, elindult a vízen, és Jézus felé ment.” (Máté 14:27-29). Ez a történet először is azt tanítja nekünk, hogy amire nem az Úr hív minket, azt ne tegyük! Egy történet szerint egy ember állt a menny kapujában. Péter így szólt hozzá: „Nevezz meg egy jócselekedetet, amit tettél!” Az ember így válaszolt: „Nos, egy motoros banda megfenyegetett egy nőt, ezért behúztam nekik, kirúgtam alóluk a motorjukat, és kitéptem az orrukból a karikát.” Péter lelkesedve megkérdezte: „És mikor történt mindez?” „Úgy fél perccel ezelőtt” – felelte az ember. Ahhoz, hogy vízen járj, meg kell tanulnod különbséget tenni Isten hangja és a saját ötleteid között. Másodszor a következőt tanítja ez a történet: ahhoz, hogy megtapasztaljuk a csodát el kell hagynunk a komfortzónánkat. Képzeld magad Péter helyébe! Rettenetes vihar dúl, és ő fél. A csónak biztonságos és kényelmes. Nem maradnál te is inkább benne? De nem teheted. Isten többre szánt téged, mint a kudarcok elkerülése – ő arra hív, hogy hitben lépj, és így elérj dolgokat. Azt kérdezed: „Mi az én csónakom?” Bármi, amibe hited veted, amikor az élet viharosra fordul, lehet ez akár egy állás vagy egy kapcsolat. A csónakod lehet bármi, ami megakadályoz abban, hogy kilépj a megszokott kényelmes környezetedből. Ezt elhagyni a legrémisztőbb, de egyben legnagyobb jutalmat ígérő lépés, amit valaha is tettél!

Amikor Péter megbizonyosodott arról, hogy valóban Jézus az, aki hívja őt, elhagyta a csónak biztonságát, és rábízta magát Isten hatalmára. Eddig nagyon jó. „Amikor azonban az erős szélre figyelt, megijedt, és amint süllyedni kezdett, felkiáltott: »Uram, ments meg!«” (Máté 14:30). Az Úrra kell tehát koncentrálnod, nem a viharra! Mind ismerjük, milyen érzés a „hullámokra nézni”. Belefogsz valamilyen új vállalkozásba – egy új munkába, kapcsolatba, a lelki élet új területébe – tele reményekkel. Aztán viharokkal és akadályokkal találkozol. Jézus azt mondta: „Ezen a világon sok megpróbáltatásotok lesz…” (János 16:33 NLT). Számíts erre, ez része a hit útjának! Biztosan félelmet fogsz érezni, de mégis tedd meg! A növekedés azt jelenti, hogy felvállalod az új kihívásokat. Minden alkalommal, amikor ezt teszed, félni fogsz, mert a növekedés és a félelem kéz a kézben jár. Azonban minden alkalommal, amikor megkockáztatod, hogy elhagyd a csónakot, egyúttal az is valószínűbbé lesz, hogy legközelebb újra meg tudod tenni. Továbbá minden alkalommal, amikor kilépsz a vízre, és nem süllyedsz el, felismered, hogy a félelemnek nincs többé hatalma feletted. Másrészt viszont minden alkalommal, amikor ellenállsz Isten hívásának, és úgy döntesz, hogy inkább a csónakban maradsz, hangja egyre halkabb lesz, míg végül már egyáltalán nem is hallod. Nem érné meg bármekkora nagy kockázat, hogy ezt elkerüld? Sőt, a csónakban maradás nem garantálja a biztonságodat; csak annyit garantál, hogy végül valami másban fogsz meghalni. A félelemre egyetlen válasz létezik: lépj ki a csónakból, minden nap egy kicsit többet, amíg a félelem elveszti szorítását rajtad.

Péter felfedezte azt, amire mindannyian rájövünk, ha Istennel járunk: az, hogy süllyedsz, nem jelenti azt, hogy el is süllyedtél. Hogy miért? Először: a kudarc nem jelenti azt, hogy egy csődtömeg vagy, a feladás igen. A kudarc csupán a tanulási folyamat egy része. Sir Edmund Hillary többször is megkísérelte a Mount Everest meghódítását, mielőtt tényleg sikerrel járt. Azt beszélik, hogy egyik kísérlete után a hegy lábánál állva ökölbe szorította kezét, és dacosan így kiáltott: „Legyőzlek én még! Te akkora vagy, amekkora csak lehetsz, de én még növésben vagyok!” Ő minden egyes sikertelen kísérletből megtanult valamit, míg egy napon aztán sikerrel járt. Winston Churchill mondta: „Soha semmiben nem vallottam kudarcot életemben. Csak kaptam még egy lehetőséget arra, hogy jól csináljam.” Ilyen a győzelmes lélek!

Másodszor, az igazi kudarc azoké, akik a csónakban maradnak. Ők csendben és titokban vallanak kudarcot, ezt senki sem veszi észre, és senki sem bírálja. Bár Péter nyilvánosan bukott el, és vallott szégyent, de ő volt az is, aki megtapasztalta a vízen járás eufórikus örömét. Egyedül ő tudta, hogy milyen érzés az, amikor Isten képessé teszi valamire, amit magától soha nem tudott volna megtenni. Ha egyszer már jártál a vízen, többé már nem vagy ugyanaz az ember. Péter ennek a pillanatnak az emlékét megőrizte a sírig! Ő volt az is, aki átélhette annak örömét, hogy Jézus felemeli őt a kétségbeesés pillanatában. Péter tudta, amit a többiek nem, hogy ha süllyed, Jézus ott lesz, hogy megmentse. Kettejük közt ez a pillanat olyan kapcsolatot teremtett, olyan bizalmat, amit a többiek nem éltek át. Hogyan is érthették volna, hiszen soha nem léptek ki a csónakból! Nem a süllyedés a kudarc, hanem, ha hagyod, hogy félelmeid megállítsanak. 

Sok minden indokolja, hogy kilépj a csónakból, és kipróbálj valami újat, vagy valamit, amiben régebben esetleg kudarcot vallottál. Ez az egyetlen módja a hit fejlődésének, ez az a választási lehetőség, mely kiemel az átlagosból, és ez vezet ahhoz, hogy felfedezd elhívásodat. De van egy sokkal fontosabb indok is: „…elindult a vízen, és Jézus felé ment”. Jézus nem a csónakban van, hanem a vízen! Csak akkor fejlődik ki benned „mélytengeri” hit, ha hajlandó vagy elhagyni a biztonságot és kiszámíthatóságot, és elindulsz Jézussal. Lehet, hogy évekig dolgoztál azon, hogy irányítható és rendezett életet alakíts ki magadnak, fenntartva ezzel az „ura vagyok a helyzetnek” illúzióját. Most Isten felborít mindent, és azt kéri, hogy hitben lépj, megengedi, hogy olyan hullámokkal kelljen szembenézned, amik átcsapnak a fejed felett. Oka van annak, hogy ezt teszi: hogy erősítse a tőle való függőségedet. Lehet, hogy volt idő az életedben, amikor megkockáztattad, hogy beszélj másoknak a hitedről, még akkor is, ha tudtad, hogy valószínűleg elutasítanak; vagy adakoztál akkor is, ha ez áldozattal járt a részedről; vagy szolgáltál, még akkor is, ha teljesen alkalmatlannak érezted magad. Néha süllyedtél, néha jártál, de hit által tudtál élni a penge élén. Most nézd csak meg magad a kényelmes kis csónakodban – még csak tengeribeteg sem lettél! Sőt, már ott tartasz, hogy nem is érzed meg, ha vihar közeleg. Minden alkalommal, amikor elhagyod a csónak biztonságát, két dolog történik. Először: amikor kudarcot vallasz, mert ez biztosan megtörténik, nem leszel egyedül. Jézus csupán karnyújtásnyi távolságra lesz tőled. Másodszor: minden alkalom, amikor a vízen jársz, megerősít, és képessé tesz arra, hogy nagyobb dolgokat tudj véghezvinni.

Közel Istenhez

Dávid mindennél jobban vágyott arra, hogy Istent megismerje. Olyan szavakat használt, mint vágyódás, kívánkozás, szomjúság és éhség. „Egy dolgot kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy az ÚR házában lakhassam egész életemben” (Zsoltárok 24:7). Másik helyen ezt mondta: „…szereteted az életnél is jobb…” (Zsoltárok 63:3). Jákób vágya olyan erős volt, hogy egész éjszaka küzdött az Úrral, és ezt mondta: „Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem” (1Mózes 32:27). Az a csodálatos, hogy Isten, aki mindenható, hagyta Jákóbot győzni. Miért? Mert a kézitusához személyes érintkezés kell; ez volt az, ami Jákóbot közelebb hozta Hozzá. Pál is olyan ember volt, aki szenvedélyesen vágyott az Istennel való barátságra. „… eltökélt célom… hogy még mélyebben és bensőségesebben megismerjem Őt…” (Filippi 3:10 AMP). Azt mondod: „Szeretnék közelebbi kapcsolatot Istennel, de annyira elfoglalt vagyok”. Az igazság az, hogy annyira vagy közel Istenhez, amennyire vágysz rá, és amennyire fegyelmezed magad arra, hogy vele légy! Az Istennel való barátságnak szenvedélyeddé kell válnia. Szándékosan keresned kell. Ez azt jelenti, hogy választ kell adnod bizonyos kérdésekre. Például: „Értékesebb ez számomra bármi másnál? Megéri más dolgokat feladni érte? Megéri, hogy ezért kifejlesszem magamban a szükséges szokásokat és készségeket? Hajlandó vagyok azt mondani: »Uram, szeretnélek megismerni téged, jobban szeretném ezt, mint bármi mást«?” Isten válasza az ilyen imákra mindig is ez volt: „Megtaláltok engem, ha kerestek és teljes szívvel folyamodtok hozzám” (Jeremiás 29:13).

Tanúim lesztek!!!

"Ekkor erős hangot hallottam a Mennyben. Ezt mondta: „Most lett a győzelem a mi Istenünké, most mutatta meg az erejét, most lett a királyi uralom a mi Istenünké! Most jött el Krisztus hatalma, akit Istenünk tett királlyá! Mert most hajították le a Mennyből testvéreink Vádlóját, aki éjjelnappal vádolta őket Isten előtt. De testvéreink legyőzték a Vádlót. A Bárány vérével győzték le, és azzal, hogy beszédükkel tanúskodtak az igazságról. Legyőzték, mert nem ragaszkodtak a saját életükhöz, és nem féltek a haláltól sem." Jel.12:10-11 (Egyszerű fordítás)

Sok szó esik mostanában a gyülekezetünkben az evangélizálásról, és a bizonyságtételről is női körön. Nemrégiben "botlottam bele" a fenti Igékbe és gondolkoztam el azon, hogy bizonyságot tenni - akár ismerőseinknek, barátainknak, akár a gyülekezeti alkalmakon testvéreknek - nem csupán egy lehetőség, hanem egy fegyver a kezünkben, amit forgatnunk kell!!! 

Sokat beszélgettünk női körön arról, hogy mennyi és milyenféle kifogásaink vannak arra, miért nem teszünk bizonyságot. Félelem, keserűség, harag tart fogva bennünket, alkalmatlanságtudatunk, és felelősséghárítás. 

A Vádló vádol bennünket, hogy távol tartson a bizonyságtételtől. Jó oka van erre: ha beszélünk Isten hatalmas dolgairól az életünkben, legyőzzük őt. Persze, hogy nem akar legyőzött lenni. Inkább vádol. Legjobb védekezés a támadás, ugye? A fekete patás is ezt csinálja!!!

Sokkal többet kell gyakorolnom magam a Krisztusról való beszédben, hogy ne vádolhasson többé, - ördögi kör, figyeld! - és hogy egyre könnyebb legyen bizonyságot tenni, lépten-nyomon!

A közelmúltban is sikerült egy kínálkozó alkalmat nem kihasználnom, amikor bizonyságot tehettem volna. De nem hagyom, hogy ezzel vádoljon az ördög! Legközelebb nem szalasztom el az alkalmat, hogy legyőzhessem!

Őszinteség az Istennel való kapcsolatunkban

„…Titeket azonban barátaimnak mondalak…” (János 15:15)

Egy következő lépés az Istennel való barátság kialakításában az, ha eldöntöd, hogy őszinte leszel hozzá! Isten nem azt várja, hogy tökéletes légy, de azt elvárja, hogy légy őszinte. Ha a tökéletességet várná el, egyikünk sem felelne meg. A Bibliában Isten barátai őszintén elmondták az érzéseiket, néha még panaszkodtak, sőt vitatkoztak is Istennel – ám ez őt láthatóan nem zavarta. Sőt, bátorította is rá őket. Isten türelmesen meghallgatta Dávidot, amikor igazságtalansággal, árulással és cserbenhagyással vádolta. Nem csapott le Jeremiásra, amikor azt állította, hogy Isten rászedte őt. Jóbnak megengedte, hogy kiöntse keserűségét, sőt Isten megvédte őt őszinteségéért. Másrészt viszont megrótta Jób barátait azért, mert ők csak színlelték az őszinteséget: „… nem szóltatok felőlem igazán, mint az én szolgám, Jób… Jób pedig, az én szolgám, imádkozzék ti érettetek; mert csak az ő személyére tekintek, hogy retteneteset ne cselekedjem veletek, mivelhogy nem szóltatok felőlem igazán…” (Jób 42:7-8 Károli). Ha Isten barátja akarsz lenni, a valódi érzéseidet kell megosztanod vele, nem azokat, melyekről úgy gondolod, hogy így kellene érezned, vagy ezt kellene mondanod. Amíg meg nem érted, hogy Isten mindent a javadra használ életedben, neheztelést fogsz őrizgetni szívedben iránta a kinézeted, a nemzetiséged, az anyagi háttered, a megválaszolatlan imádságaid, a múltbeli sérelmeid, és mindazon dolgok miatt, amiket megváltoztatnál, ha te lennél Isten. Igazából a lelki gyógyuláshoz vezető első lépés az, ha kinyilvánítod érzéseidet, és elengeded az iránta való neheztelésedet. Hát nem bátorító a tudat, hogy Isten legjobb barátai épp úgy éreztek, mint te, de ahelyett, hogy érzéseiket kegyes szólamok mögé rejtették volna, nyíltan kimondták őket? Miért? Mert a kinyilvánításuk vezet a gyógyuláshoz és az Istennel való mélyebb, bensőségesebb kapcsolathoz.