A mai emészteni való - és én érdekes módon nem a gyülekezetre vetítve gondolkodtam el ezeken. Sokkal inkább, hogy nem jellemzők-e rám is ezek az attitűdök.
Ha hajlandó vagy megfizetni az árat
„Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem…” (Jelenések 3:19)
A végidők gyülekezetének címezve Jézus így szólt: „ezt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen: tanácsolom neked, végy tőlem tűzben izzított aranyat, hogy meggazdagodj, és fehér ruhát, hogy felöltözz, és ne lássék szégyenletes mezítelenséged; és végy gyógyító írt, hogy bekend a szemed, és láss. Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát, és térj meg!” (Jelenések 3:17-19)
Ezek kemény szavak! Miért mondana nekünk ilyet Krisztus?
a) Mert ahelyett, hogy hinnénk az Újszövetség Istenében, azt mondjuk, hogy Isten nem tesz már csodákat.
b) Mert megtűrtük a megosztottságot a felekezeti hűség nevében.
c) Mert azt tanítottuk, hogy a kereszténység leginkább a lemondásról szól. Így elvesztettük örömünket, mert a Krisztussal való bensőséges kapcsolat nem érhető el színészkedéssel.
d) Mert sok vezetőnk többé már nem példája a szolgáló lelkületnek, és elfelejtették, hogy Jézus megmosta a tanítványok lábait, és szamárháton közlekedett.
e) Mert ahelyett, hogy anyagi javainkat arra fordítanánk, hogy elérjük vele a világot Krisztus számára, és gondoskodnánk a szegényekről, csak megszerezzük magunknak és felvágunk vele.
f) Mert kiakadunk azon, ha valaki kortárs módszereket alkalmaz a fiatal generáció elérésére, és ahelyett, hogy bekapcsolódnánk a kultúrába, elzárkózunk előle.
g) Mert szeretnénk kibújni a „munkálkodjatok, amíg eljövök” parancsa alól. Regényeket olvasunk az elragadtatásról, miközben imádkoznunk kellene azokért, akik a mártíromság határán élnek. Miért nincs olyan hitünk, mint nekik? Lehetne – ha hajlandóak lennénk megfizetni az árát!
A két kiemelt mondat különösen foglalkoztat. Hol a határ a mai kultúrába való evangélizáló célzatú bekapcsolódás és a világba való belesimulás között. Meglátásom szerint pengeél. És egyik ürügy lehet a másiknak, ha az ember nem őszinte és odaszánt.
A másik, hogy mennyire igaz itt is az instant életmód: hiszek. De azonnal oldódó legyen. Nem vagyunk hajlandók megfizetni az árát. Azt szeretnénk, ha ingyen lenne, de legalábbis occsóért. Nos, sem nem ingyenes, sem nem occsó. De ajándék. A valódi árat nem mi fizetjük meg... de mi még azt az aprópénzt is sajnáljuk, amit hozzá kéne tennünk, hogy a magunkénak érezhessük... hmm...
