Ez a fajta először talán majd' két éve nehezedett rám borzasztó súllyal. Több, mint egy évembe került feldolgozni és helyretenni. Most ismét. Talán kisebb súllyal, és talán hamarabb helyre is kerül. De nehéz.
Mert ilyenkor óhatatlanul felmerül bennem - és ez az, amiről számomra szól ez az egész -, hogy nekünk mennyi adatik még, együtt. És amennyit kapunk azzal hogyan élünk? Vajon egymás építésére használjuk-e ki ezeket a gyorsan repülő napokat? Vagy kicsinyes vitákra, önérdekeink érvényesítésére, saját élvezeteinkre...
Tudom, hogy az elmúlás csak a kezdet. Valami sokkal jobbnak a kezdete, mint amink most van. És őszintén szólva egyik felemmel alig várom. De azt is tudom, hogy nem véletlenül vagyunk még itt. Nem véletlenül együtt vagyunk még itt. Tudom, hogy Istennek terve van számunkra - itt és most. Elfogadom? Akarok, képes vagyok ezért élni? Képes vagyok úgy élni, hogy engem is békességgel engedjenek el, ha majd mennem kell? Élek-e úgy, hogy hiányozzam majd, ha már nem leszek, vagy inkább örömöt/megkönnyebbülést jelent majd a távozásom? De még sokkal inkább: tudok majd olyan méltósággal elmenni, ahogy most is példát állítottak elém? Ha el kell engednem valakit, tudom olyan elfogadással elengedni, ahogy ennek az embernek az elmúlását elfogadták? ...
Kérdések ezrei, amelyek ilyenkor választ keresnek és várnak bennem... újabb és újabb példák arra, hogy is kéne ezt... elszántság, hogy úgy éljem meg a mindennapokat akár 3 napom van, akár 30 évem, hogy azt Isten dicsőségére tegyem... tegyük együtt, egymás épülésére, egymásért...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése