Volt egyszer egy kutyánk. 6 hetes kis szőrgombóc volt, amikor oviba menet a falu templom körüli parkjában belebotlottunk. Sírt, nyüszített, hogy vegyük fel, vigyük haza. Beadtuk a derekunk: hazavittük, és ámulva néztük, hogy néhány hónap leforgása alatt egy tenyérnyi kis jószágból egy meglehetősen testes, igazi házőrző kutya nő. Egész pici korától szembetűnő volt tanulékonysága, intelligenciája. Jobb gazdát érdemelt nálunk, így amikor apukámnak szüksége lett egy jó házőrzőre, neki adtuk. Nála nagyon jó sora lett. Fiúkutya lévén azonban a szökésre egy idő után ott is rákapott. Egy ilyen alkalommal olyan szerencsétlenül sikerült visszabújnia a kerítésen, hogy felsértette az ágyékát. Igazi sebzett vadként azonban vicsorítva, agresszíven távol tartott magától mindenkit, aki segíteni tudott volna rajta, mígnem elvérzett, és elpusztult. Rendkívül sajnálom szegényt.
Az jutott eszembe szomorú sorsát megismerve, hogy az ember is sokszor pont így viselkedik: a legkisebb sebesülést nyalogatva elbújik, szenved, senkit nem enged közel magához, aki segíteni tudna rajta, csak mindenkire acsarkodik, aki közelíteni mer. Míg végül menthetetlenül "elvérzik".
Apró részletekig tudnék analógiát vonni az ő és az emberi jellem és viselkedés között, de már ennyi is mélyen elgondolkoztat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése