Huszadik hét: Kolossé 2:9-10

Ez volt május 15-22 között:

9 Mert benne lakik az istenség egész teljessége testileg, 

10 és benne jutottatok el ti is ehhez a teljességhez, mert ő a feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak.

Tizenkilencedik hét: Kolossé 2:7-8

Ez volt május 8-15 között:

7 Gyökerezzetek meg és épüljetek fel őbenne, erősödjetek meg a hit által, amint tanultátok, és hálaadásotok legyen egyre bőségesebb.

Meggyökerezni, felépülni, megerősödni, tanulni - mind-mind egy-egy folyamatra utaló ige. A hit, a Krisztus-követés egy fejlődési folyamat. Tévedés villámcsapásszerű változásokat várni magunktól, és csalódva feladni, amikor kudarcot vallunk...

Jézusban kell meggyökereznünk - napról napra.

Benne kell felépülnünk - napról napra. 

A Belé vetett hit által kell megerősödnünk - napról napra.

Mert Ő ezt tanította.

Mindezekben pedig növekednünk kell a hálaadásban is! 

8 Vigyázzatok, hogy rabul ne ejtsen valaki titeket olyan bölcselkedéssel és üres megtévesztéssel, amely az emberek hagyományához, a világ elemeihez, és nem Krisztushoz alkalmazkodik.

Pál szerint mi a bölcselkedés és üres megtévesztés?  Ami az emberek hagyományához ragaszkodik, a világ elemeihez alkalmazkodik. Ezektől óvakodnunk kell, mert rabul ejtenek. És nem a Krisztusban való meggyökerezésben, felépülésben és megerősödésben segítenek. Épp ellenkezőleg.

Tele van ma a világ ilyen bölcselkedéssel, üres megtévesztéssel. Mégsem ismerjük fel, vagy akarjuk felismerni ezeket. Miért??? Annyira egyértelmű ez a definíció. És olyan egyértelműen megítélhető valamiről, hogy igei vagy emberi hagyomány, világ elemeihez vagy Isten törvényéhez alkalmazkodik-e... Egyszerű mint az 1x1. Csak épp kényelmetlen. Mert a magunk törvényei szerint akarunk élni. Kiskapukat keresünk. Megalkuszunk.

Jajajaj! Nem folytatom...

Hol a helyünk? Miért? Hogyan?

Hosszú történet lenne, nem is bocsátkozom részletekbe, de a lényeg: a mi helyünk ott van, ahol vagyunk. Minden értelemben persze, a család, a gyülekezet, a munka, minden -, de most konkrétan a lakhelyünkre gondolok. 8 éve élünk ebben a faluban, de már az idekerülésünk is elég egyértelművé teszi - legalábbis így utólag - hogy ez nem véletlen, az azóta történtekről nem is beszélve. Igazán elfogadni ezt azonban 1-2 éve tudjuk csak, sőt azóta is időről időre újraharcoljuk ezt a dolgot. Amikor épp nem megkérdőjelezzük, akkor az okát keressük. Rendben van, lassan, nehezen, de megértettük, de mégis: "MIÉRT?". Isten semmit nem tesz cél nélkül! Bennünket sem ok nélkül helyezett ide!

Az utóbbi időben elkezdtük felfedezni a válaszokat a nagy kérdésre. Természetesen még mindig nem állt össze teljesen a kép, de egyre több kirakós darabka kerül a helyére. Leginkább ott, ahol azt látjuk, hogy Isten kapukat nyitogat. És ezt egyre több helyen látjuk.

Ma este érdekes beszélgetésem volt a fiunkkal. Az előzménye, hogy a családi sétán egy idős bácsi az utcánkból megszólított, hogy akkor tényleg kölcsönadnék-e neki egy könyvet, amit két héttel ezelőtt egy nagyon váratlanul jött beszélgetés során ajánlottam neki. Akkor mondta el, hogy bár Jézust szereti, a keresztyénekről meg van a véleménye (nem túl hízelgő), és mielőtt elmegy erről a világról, szeretne minden vallásnak utána olvasni, és megérteni, mert a keresztyének becsapják az egész világot. Szeretné megismerni Mózest és Jézust is. Nagyon mellbe vágott már akkor is, hogy rádöbbentem: ezután a beszélgetés után felelős lettem azért, hogy valóban mielőtt még elmegy, megismerje Jézust, - ha már úgyis ennyire szeretné. De hogyan??? Ma már azzal fogadott, hogy Jézus a barátja és elmesélte egy élményét, amit 10 évvel ezelőtt a szívműtétje során élt át... megrázó volt. Ma már nem a keresztyénekről volt szó, hanem Jézusról...

És ő csak egy ember, ahol nyitott kapukat döngethetünk. Az esti beszélgetés során Beni elmondta, hogy egy alkalommal, amikor a falubeli barátnőm vigyázott rájuk, és akiknek Bibliát adtunk tavaly nyáron nászajándékba, nemrégen pedig Mai Igét adtam neki, azt üzente, hogy olvassa a Bibliát és a Mai Igét is. Elsőre nagyon rosszul esett, hogy hónapokon át feledésbe merült ennek az üzenetnek az átadása, de alapvetően magának az üzenetnek nagyon örülök. Legközelebb, ha találkozunk, személyesen kérdezek rá, hogy is volt pontosan ez az üzenet. Az egyik szomszéd néninek most már több, mint egy éve rendszeresen adok Mai Igét, és mindig elmondja, hogy álmatlan éjszakáin milyen sokat segít neki, hogy olvashatja. Rajtuk kívül is több embernek adtunk már Mai Igét, és egyre több új kapcsolatot és lehetőséget hoz elénk Isten. Jellemzően nem ápolunk sok kapcsolatot, különösen nem a faluban, de ezen Ő fordítani látszik az elmúlt hónapokban.

Tudom, hogy nem véletlenül. Tudom, hogy olyan emberekkel hoz bennünket össze, akikkel terve van, és akiknek az életében használni akar bennünket. Óriási megtiszteltetés, és óriási felelősség. És elég egyértelmű válasz arra, hogy miért itt és miért nem máshol... a "máshol-keresés" mögött leginkább nagyon önző, de legalábbis földhöz ragadt, világi gondolkodásmód van. Örülök neki, hogy Isten értékrendje szerint viszont a helyünkön vagyunk. Mert itt akar látni, itt akar használni. Mert itt is szükség van misszionáriusokra!!! Tudom, hogy rengeteg hely van a világon, ahol még az itteninél is nagyobb a bűn, az istentelenség, de minket ide állított. Mert itt is nagy a szükség, mert itt is sóvárogva várják az emberek Isten fiait...

Fel nem foghatom, hogy ekkora feladatot bíz ránk, de úgy tűnik mégis: misszionáriusaivá akar tenni minket itt, ahol vagyunk. És bár nem látom, vagy lehet, hogy csak nem merem elhinni, amit látok, hogy Ő képes kihozni ebből a történetből, de igyekszem, igyekszünk naponta megérteni és meglátni az aznapra való feladatot és elvégezni. A legizgalmasabb pedig, hogy a gyerekekkel együtt tehetjük mindezt, és sokszor ők bátrabbak és nagyobb éleslátással közelítenek emberekhez, helyzetekhez, mint mi. Rendkívüli érzés beszélgetni velük a misszióról, amit itt végzünk, végezhetünk, és látni, ahogy ez az ő lelki életükre is micsoda hatással van. 

És most hirtelen azt hiszem, hogy itt az ideje imaharcosokat kérnünk az Úrtól, akik velünk együtt imádkoznak a falunkért, azokért az emberekért, akiket ránk bízott az Úr itt, ezen a helyen...

Ma már másodszor "jön szembe" velünk Dávid és Góliát története... micsoda bátorítás! Kicsik vagyunk, de az Úr velünk! Ha az Ő fegyvereivel harcolunk, győzni fogunk!

Isten gondoskodni fog rólad!

Ez most annyira klappol az elmúlt időszakok gondolataival. Be is linkeltem, hogy melyekkel.

 

„…ő gondot visel rád…” (Zsoltárok 55:23)

 

Gladys Aylward, aki több mint ötven évvel ezelőtt misszionárius volt Kínában, menekülésre kényszerült, amikor a japánok megszállták Juncsenget. Egyetlen segítővel száz árva gyereket vezetett át a hegyeken a szabad Kína felé. Az út során megragadta a félelem. Egy átvirrasztott éjszaka után reggelre már semmi reménye sem maradt arra, hogy eljussanak a biztonságba. Egy tizenhárom éves lány emlékeztette őt kedvenc történetükre, ahogy Mózes átkelt a Vörös-tengeren. „De én nem vagyok Mózes” – sóhajtott Gladys kétségbeesetten. „Persze, hogy nem vagy,” – mondta a lány – „de Isten még mindig Isten!” Amikor Gladys az árvákkal végül átjutott, újból bebizonyosodott, hogy nem számít, mennyire alkalmatlannak érzed magad, Isten még mindig Isten, és még mindig bízhatunk Benne.
Néha Isten lecsendesíti a tengert, máskor engedi, hogy a vihar kitombolja magát, és minket csendesít le. Akár így, akár úgy, Ő megőriz és átvisz rajta minket. Mindig van választásunk: vagy átadjuk a terhet Istennek, vagy megpróbáljuk magunk cipelni. Hogyan gondoskodik rólunk Isten? Egyszerre csak egy napig. Emlékszel az izráelitákra a pusztában? Táplálásukra Isten naponta mannát küldött az égből. Figyeld csak meg, hogyan működött ez: családtagjaid száma határozta meg a kapott manna mennyiségét – se többet, se kevesebbet nem kaphattál. Továbbá Isten csak annyi mannát engedett gyűjteni, amennyi egy napra elég, ha megpróbáltál többet felhalmozni, rádrohadt. Érted a lényeget? Tehát bízz ma Istenben, és hagyd a holnapot az Ő kezében! „Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád!”

20 év és Kolossé

Méltánytalanul elhanyagoltam ezt a blogot az elmúlt hetekben. Nincs mentségem rá, mert nem akarom, hogy legyen. Sajnos nem tudok mindent most gyorsan pótolni, de apránként megteszem. 

A Kolossé levél tanulását nem hanyagoltam ennyire. A heti elmélkedések papíron várják, hogy ide is felkerüljenek - annál is inkább, mert "kedvenceim" lettek az itt még egyelőre kihagyott igeversek. Annak pedig nagyon megörültem a hét elején, amikor láttam, hogy Kilike milyen jó módszert talált a memorizáláshoz. Nagyon jól jött most nekem is a tipp! Köszi Ilike!!! (Most csak innen, mert még nem volt érkezésem hozzá is szólni nálad.)

Amiről viszont feltétlenül szeretnék most írni, az a 20 évvel ezelőtti május 26-a. 

Ma 20 éve volt a bemerítésem. Szép kerek szám, de a lényeg azt hiszem nem ebben van. Jó lenne azt mondani, hogy ez 20 éves töretlen lelki fejlődést és növekedést is jelent, de sajnos ez nem lenne igaz. Sok hullámvölgy volt ebben a 20 évben. Volt néhány év, amikor nem is tartottam fontosnak megemlékezni erről a napról.

Édesapám volt a bemerítő pásztorom. Az 1.Ján. 1:9-et mondta el felettem a medencében. Ennyi idő után talán nyíltan is bevallhatom, hogy nem értettem és kicsit rosszul is esett, hogy ezt a verset kaptam tőle. A többieké (öten voltunk) akkor jobban tetszett, de ma már nem tudom melyek voltak azok. Valahogy olyan verset szerettem volna kapni, amely egyértelműbb útmutatás az élethez. Úgy gondoltam ezen már túl vagyok, a bűneim megvallottam, letettem, innen kezdve ez nem lesz akkora segítség. Ma már tudom - és csak nem régen jöttem rá -, hogy ez pont az az útmutatás volt, amire azóta is szükségem van, és ezután is szükségem lesz. A megtéréssel, bemerítkezéssel nem tudtam le egy életre a bűnvallást, jó párszor kellett már azóta is megtapasztalnom Isten hűségét a megbocsátásban is... Ma az egyik legnagyobb bátorítás számomra ez az igevers: "Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól."

Hálás vagyok az elmúlt 20 évért és mindenért, amin ezalatt keresztülmentem!

Utóhang az anyák napjához

A gyülekezetben kissé rendhagyó anyák napját tartottak nekünk vasárnap. De lehet, hogy nem is rendhagyó volt, csak egyszerűen nem helyénvaló. Van kb. 40 gyermek a gyülekezetben, akik mind kiálltak és egyesével köszöntötték verssel az édesanyjukat. Csak a versek végighallgatása volt min. fél óra. Már ott nagyon megrökönyödtem az egyik versen, aminek szerzője egy közismert kabarészerző, közéleti figura. Nem volt a versben semmi helytelen, de épp egy gyülekezeti anyák napjához sem volt sok köze. A nagyobbak pedig saját édesanyjukhoz írt verseiket mondták el. Ez kedves kezdeményezésnek tűnt, a gyerekek szempontjából még jónak is, azonban egy aprócska gondom mégis van az egésszel - és erre igazából egy beszélgetést követően jöttem rá. A gyülekezet, az istentisztelet Isten tiszteletéről és felmagasztalásáról szól/kéne, hogy szóljon. És nem az édesanyákéról. Még kivételes alkalmakkor sem. Szerintem ilyenkor az istentisztelet arra való lenne, hogy hálát adjunk értük, közbenjárjuk értük, vezetést kérjünk számukra és bátorítsuk, tanítsuk őket, hogyan élhetnek gyermekeik elé istenfélő életet. Értük, és nem róluk kéne, hogy szóljon az egész, ha már van. Az ő dicséretük és felmagasztalásuk a család belügye, házon belül kell, hogy maradjon és nem a gyülekezetben a helye. Nem találom az igei alapot mögötte, sokkal inkább annak ellenkezőjét. Számomra pedig a tradíciók és hagyományok nem elfogadható indok semmilyen igeileg nem megalapozott szokás életben tartására... nem csak az anyák napja, de más biblikátlan szokások esetében sem...

Ez most csak valami szélbe szórt gondolatmenet, de meg kellett fogalmaznom magamnak.

Tizennyolcadik hét: Kolossé 2:5-6

5 Mert ha távol vagyok is testben, lélekben mégis veletek vagyok, és örömmel látom a köztetek uralkodó szép rendet és Krisztusba vetett hitetek szilárdságát. 

6 Mivel tehát már elfogadtátok Krisztus Jézust, az Urat, éljetek is őbenne. 

Ha ma Pál köztünk járna (családunk, gyülekezetünk) rólunk is el tudná mondani, hogy örömmel látja a köztünk uralkodó szép rendet és szilárd hitünket? - Nem hiszem. Rend, az nem jellemző. A hitünk meg inog, mint szélben a nád...

A 6. vers nagyon elgondolkodtat. Sok ember állítja magáról, hogy elfogadta Krisztust, mégsem él Őbenne. Többek közt én sem. Pedig aki elfogadta Őt, annak Őbenne kell élnie. (Luk. 9:23, Ján.15:5) Persze ezt kemény, kitartó munkával lehetséges csak elérni, sok-sok bukdácsolás árán. De törekednünk kell rá, és nem hátradőlni, hogy "ez nekem nem megy" - ahogy nagyon sokan teszik. 

"Éljetek Őbenne" - bármi is az ára. A legnagyobb árat Ő már úgyis megfizette!