Hosszú történet lenne, nem is bocsátkozom részletekbe, de a lényeg: a mi helyünk ott van, ahol vagyunk. Minden értelemben persze, a család, a gyülekezet, a munka, minden -, de most konkrétan a lakhelyünkre gondolok. 8 éve élünk ebben a faluban, de már az idekerülésünk is elég egyértelművé teszi - legalábbis így utólag - hogy ez nem véletlen, az azóta történtekről nem is beszélve. Igazán elfogadni ezt azonban 1-2 éve tudjuk csak, sőt azóta is időről időre újraharcoljuk ezt a dolgot. Amikor épp nem megkérdőjelezzük, akkor az okát keressük. Rendben van, lassan, nehezen, de megértettük, de mégis: "MIÉRT?". Isten semmit nem tesz cél nélkül! Bennünket sem ok nélkül helyezett ide!
Az utóbbi időben elkezdtük felfedezni a válaszokat a nagy kérdésre. Természetesen még mindig nem állt össze teljesen a kép, de egyre több kirakós darabka kerül a helyére. Leginkább ott, ahol azt látjuk, hogy Isten kapukat nyitogat. És ezt egyre több helyen látjuk.
Ma este érdekes beszélgetésem volt a fiunkkal. Az előzménye, hogy a családi sétán egy idős bácsi az utcánkból megszólított, hogy akkor tényleg kölcsönadnék-e neki egy könyvet, amit két héttel ezelőtt egy nagyon váratlanul jött beszélgetés során ajánlottam neki. Akkor mondta el, hogy bár Jézust szereti, a keresztyénekről meg van a véleménye (nem túl hízelgő), és mielőtt elmegy erről a világról, szeretne minden vallásnak utána olvasni, és megérteni, mert a keresztyének becsapják az egész világot. Szeretné megismerni Mózest és Jézust is. Nagyon mellbe vágott már akkor is, hogy rádöbbentem: ezután a beszélgetés után felelős lettem azért, hogy valóban mielőtt még elmegy, megismerje Jézust, - ha már úgyis ennyire szeretné. De hogyan??? Ma már azzal fogadott, hogy Jézus a barátja és elmesélte egy élményét, amit 10 évvel ezelőtt a szívműtétje során élt át... megrázó volt. Ma már nem a keresztyénekről volt szó, hanem Jézusról...
És ő csak egy ember, ahol nyitott kapukat döngethetünk. Az esti beszélgetés során Beni elmondta, hogy egy alkalommal, amikor a falubeli barátnőm vigyázott rájuk, és akiknek Bibliát adtunk tavaly nyáron nászajándékba, nemrégen pedig Mai Igét adtam neki, azt üzente, hogy olvassa a Bibliát és a Mai Igét is. Elsőre nagyon rosszul esett, hogy hónapokon át feledésbe merült ennek az üzenetnek az átadása, de alapvetően magának az üzenetnek nagyon örülök. Legközelebb, ha találkozunk, személyesen kérdezek rá, hogy is volt pontosan ez az üzenet. Az egyik szomszéd néninek most már több, mint egy éve rendszeresen adok Mai Igét, és mindig elmondja, hogy álmatlan éjszakáin milyen sokat segít neki, hogy olvashatja. Rajtuk kívül is több embernek adtunk már Mai Igét, és egyre több új kapcsolatot és lehetőséget hoz elénk Isten. Jellemzően nem ápolunk sok kapcsolatot, különösen nem a faluban, de ezen Ő fordítani látszik az elmúlt hónapokban.
Tudom, hogy nem véletlenül. Tudom, hogy olyan emberekkel hoz bennünket össze, akikkel terve van, és akiknek az életében használni akar bennünket. Óriási megtiszteltetés, és óriási felelősség. És elég egyértelmű válasz arra, hogy miért itt és miért nem máshol... a "máshol-keresés" mögött leginkább nagyon önző, de legalábbis földhöz ragadt, világi gondolkodásmód van. Örülök neki, hogy Isten értékrendje szerint viszont a helyünkön vagyunk. Mert itt akar látni, itt akar használni. Mert itt is szükség van misszionáriusokra!!! Tudom, hogy rengeteg hely van a világon, ahol még az itteninél is nagyobb a bűn, az istentelenség, de minket ide állított. Mert itt is nagy a szükség, mert itt is sóvárogva várják az emberek Isten fiait...
Fel nem foghatom, hogy ekkora feladatot bíz ránk, de úgy tűnik mégis: misszionáriusaivá akar tenni minket itt, ahol vagyunk. És bár nem látom, vagy lehet, hogy csak nem merem elhinni, amit látok, hogy Ő képes kihozni ebből a történetből, de igyekszem, igyekszünk naponta megérteni és meglátni az aznapra való feladatot és elvégezni. A legizgalmasabb pedig, hogy a gyerekekkel együtt tehetjük mindezt, és sokszor ők bátrabbak és nagyobb éleslátással közelítenek emberekhez, helyzetekhez, mint mi. Rendkívüli érzés beszélgetni velük a misszióról, amit itt végzünk, végezhetünk, és látni, ahogy ez az ő lelki életükre is micsoda hatással van.
És most hirtelen azt hiszem, hogy itt az ideje imaharcosokat kérnünk az Úrtól, akik velünk együtt imádkoznak a falunkért, azokért az emberekért, akiket ránk bízott az Úr itt, ezen a helyen...
Ma már másodszor "jön szembe" velünk Dávid és Góliát története... micsoda bátorítás! Kicsik vagyunk, de az Úr velünk! Ha az Ő fegyvereivel harcolunk, győzni fogunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése