Megbocsátás. Megbocsátás?

Rendre elém jön a téma az elmúlt hetekben. Bizonyosan nem véletlenül. De egyre inkább látom, mekkora hiánycikk az egészséges tanítás megbocsátás témakörében.

Döbbentem hallgattam a rádióban minap a pécsi püspököt, akinek szó szerint ez hangzott el a szájából: "megbocsátani annak lehet, aki bocsánatot kér."

Megértem szegényt, nem lennék a helyében, gyalázatos módon meghurcolták, megérdemelne egy bocsánatkérést, vitathatatlan, de ezzel az egy mondatával sok fejben mélyítette tovább a téves tanítást, kártékony következményeivel együtt.

Jézus ilyet nem mondott. Csak annyit adott PARANCSba, hogy "bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban." Ef.4:32

Nincs szó feltételekről. És tudtommal Isten sem köti feltételekhez az Ő megbocsátását. Mi lenne velünk, ha ő úgy bocsátana meg nekünk, ahogy mi egymásnak?! Ez egy egyszerű és egyenes PARANCS! (A parancs az, aminek eszedbe sem jut nem engedelmeskedni, gondolkodás és kérdés nélkül teszed.)

Az adós szolga jut eszembe, akinek az ura elengedte tartozását (bűneit), de az amikor az ő adósai jöttek szembe, fojtogatni kezdte őket, hogy fizessék meg a tartozásukat (kérjenek bocsánatot). (Máté 18:21-35) 

Ha az Ige nem is tanítaná ezt ennyire egyértelműen, a pszichológia mai állása szerint is a meg nem bocsátás nem a haragost teszi tönkre, hanem a meg nem bocsátót. Teherként cipeljük magunkkal, miközben bocsánatkérésre várunk, és idő előtt megöregszünk, megbetegszünk a teher alatt.

Az utóbbi években magamnak is sokat kellett tanulnom erről. Két vonatkozásban: a férjemmel szemben SOHA nem engedhetek meg magamnak meg nem bocsátást, mert tönkre teszem a házasságunk. Láttam elég házasságot tönkremenni így. Ezért bármilyen nehéz is, neki mindig meg kell bocsátanom. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy ne tegyem meg, bármilyen igazam lehet is. Van az a fajta (ön)igazság, ami ölni tud. Ezt az segített gyakorlatba ültetni, hogy ahelyett, hogy mit kell megbocsátanom, azt kezdtem el számon tartani, hogy ő mit bocsát meg nekem. Onnan pedig már határozottan más a perspektíva.

A másik ennél is nehezebb lecke volt, amikor úgy jártam, mint a példázatbeli szolga. Úgy gondoltam majd akkor bocsátok meg, ha az adósom bocsánatot kér. "Fojtogatni" tudtam volna érte. Végülis nekem nincs miért bocsánatot kérnem. Mígnem egy nap Isten rádöbbentett: nem attól fogok tudni megbocsátani, ha bocsánatot kérnek tőlem, hanem ha így is tudok én bocsánatot kérni! Meg kellett tanulnom bocsánatot kérni, akkor is, amikor valójában bocsánatkérésre vártam. Méghozzá azért, hogy képes legyek megbocsátani. Életem egyik legmeghatározóbb leckéje volt!

Szintén a megbocsátással kapcsolatos közelmúltbeli élményem, hogy sokszor nem is vagyunk tudatában annak, hogy a patthelyzet feloldásához megbocsátásra van szükség. Görcsösen igyekszünk rendezni sorainkat, megoldani problémáinkat, "kibeszélni", de az fel sem merül bennünk, hogy egyszerűen csak a megbocsátás képességére van szükségünk. A megbántottság, fájdalom elvakít bennünket... nem csak a neheztelés, harag, de a megbántottság, keserűség, csalódottság is megbocsátásért kiált.

Tanuljunk meg megbocsátani! Már csak azért is,  mert Jézussal ezt imádkozzuk:  "bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek;". Ő úgy bocsát meg nekünk, ahogy mi másoknak. Az önként vállalt rabságból nem szabadít meg, csak abból, amiből akarunk is szabadulni.