Kilátások

Rendkívüli nap volt. Minden szempontból. Egyedül ültem az autóban, és vezettem a 30 km-re fekvő kisvárosba. Temetésre igyekeztem. Nem szólt a rádió, teljes csendben vezettem, Istennel próbáltam beszélgetni közben. Több-kevesebb sikerrel. A nénire gondoltam, akitől búcsúzni igyekszem. Mindarra, amit rajta keresztül tanított Isten. Nagyon fontos dolgokat. A csendben egyszer csak azon kaptam magam, hogy erőlködnöm kell, hogy az útra összpontosítsak, és ez nagyon gyorsan fáraszt. Gyorsan lemostam az ablakot. Legnagyobb meglepetésemre a friss kilátástól újra működni kezdett az agyam, és újra oda tudtam koncentrálni a vezetésre. Addig észre sem vettem, hogy az apró sárszemcséktől már alig látok és ez okozza az erőlködést, ez fáraszt ki. Pár perccel később ugyanez megismétlődött. Meglankadt a figyelmem, elfáradt az agyam, de az ablaktörlő mozgása és a tiszta, zavartalan kilátás felfrissített. Majd még jónéhányszor, mind az oda, mind a visszaút alatt. Az aznapi utazás kikerülhetetlenül ismétlődő folyamata lett: koszolódás, mosás-törlés. Ellankadás, felfrissülés. 

Elgondolkoztam ezen. És azon, hogy nem csak az agyam, de a lelkem is valahogy hasonlóképpen működik. Ahogy haladok utamon, a lelki utamon, vannak szakaszok, ahol sűrű sárszemcsék fröccsennek fel, amelyek elhomályosítják a látásomat, kifárasztanak, figyelmetlenné tesznek, és ezzel veszélyeztetnek. El kell távolítani ezeket a lelki sárszemcséket ahhoz, hogy tisztán lássak, hogy felfrissüljek, a figyelmem újra összpontosuljon. Haladásban vagyok. Mindenképpen néznem és látnom kell. Nem mindegy, hogy milyen a kilátás: tiszta, éles, vagy maszatos, homályos. Az sem mindegy, hogy milyen állapotban haladok előre: frissen, összpontosítva, vagy fáradtan, erőlködve. Óhatatlan, hogy sárszemcsékkel találkozzam, hogy kisebb-nagyobb mértékben, hosszabb-rövidebb időszakokra maszatos legyen a kilátás előttem. A kérdés, hogy felkészültem-e az ablakmosásra, kész vagyok-e az ablakmosásra, és az is, hogy lemosom-e az ablakot. Ha igen, milyen gyakran? 

Sárszemcse, maszat minden, ami homályosítja a lelki látásunkat. Minden, amivel tápláljuk szellemünket, vagy maszatol vagy tisztít. Köztes állapot nincs. Nagyon nem mindegy mivel táplálkozunk. Nem mindegy mit olvasunk, mit nézünk, mit hallgatunk, miről beszélgetünk, milyen kapcsolatokat ápolunk. Mindezzel vagy szennyezzük a kilátásunkat, vagy tisztítjuk. A kilátás meghatározza a haladásunk irányát, sebességét, minőségét...

Sok apró részlet van ebben az analógiában. Ki-ki gondolja tovább magában. 

Nekem sem kérdőjel

Egy kérdés az előző bejegyzéshez:

"Lehetséges Istenért munkálkodni anélkül, hogy az Isten műve lenne."
Nem kérdőjelnek kellene lennie ennek a mondatnak a végén?

Kedves Névtelen!

Ezt a mondatot nem én írtam, hanem - mint az első mondatban hivatkoztam is rá -, egy nagynevű Bibliatudós. Amit ír, nyilván nem egyenértékű a Bibliával, így minden további nélkül megkérdőjelezhető. Ezzel a mondatával azonban én személy szerint, - ha már engem kérdez -, egyetértek. Tapasztalatból. Egy bejegyzés nem lenne elég elmesélni a példákat, amiket fel tudnék hozni, - elsőként magamat -, amikor bizony az Úr iránti buzgalomból belevágunk "szolgálatokba", amelyekre nem Ő hívott el, hanem a saját vágyaink visznek bele, ahogy egy mondattal korábban írja. És igen, gyakran pont ebből jöhetünk rá: nem kapunk hozzá elég erőt. Kifulladunk.

A Bibliában egy érdekes dolog figyelhető meg: azok, akiket Isten elhívott egy-egy szolgálatra, az esetek túlnyomó többségében nem akarták elvégezni, amire Isten hívta őket. Mert kívül esett a komfortzónájukon. Önként talán csak Ézsaiás jelentkezett a szolgálatra. (Ézs.6:8)

De gondoljunk Mózesre, Gedeonra, Jónásra, Saul-Pálra, és még hosszasan sorolhatnánk. Egyiküknek sem volt vágyai netovábbja az a feladat, szolgálat, amiről ma ismerjük őket. Valahogy számomra az látszik, hogy az, amire Isten elhív bennünket, az komoly kihívást jelent, és egyáltalán nem könnyű lelkesen igent mondva engedelmeskedni Neki. A vágyaink ritkán vannak összhangban az elhívásunkkal. Mert Isten sokkal többet "néz ki" belőlünk, mint mi magunkból. Vagy épp ellenkezőleg: mert túl nagyra vágyunk, és alantasnak találjuk azt, amire Ő hív... az alázat iskolájába küld bennünket.

Ezzel szemben látunk önjelölt tanítókat, dicsőítő szolgálatba vágyó fiatalokat, akik ettől érzik magukat "valakinek", vagy egyéb "működtető" szolgálatot végző keresztyén embereket, aki munkálkodnak az Úrért, - olyan területen, amire az Úr soha nem hívta el őket. A saját vágyuk, álmuk, buzgalmuk helyezte őket oda, más emberek, vagy a megfelelési vágy. 

Számomra nincs kérdőjel ennek a mondatnak a végén. Sajnos, az én meglátásomat is hibátlanul összefoglalja. 

Van-e erőm Krisztusban?

William MacDonald "Ösvényem Világossága"c.könyvéből

"Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem " Filippi 4,13

Az ilyen igeverset könnyen félreérthetjük. Elolvassuk, és azonnal eszünkbe jut százféle dolog, amit képtelenek vagyunk megtenni. Pl. valami fizikai erőfeszítés, amely emberfölötti erőt igényel. Vagy gondolunk valamilyen nagy szellemi teljesítményre, amely messze felülhaladja képességünket. Így azután ezek a szavak gyötrelemmé lesznek számunkra vigasztalás helyett.

Valójában ez az igevers valami mást jelent, mégpedig azt, hogy az Úr erőt ad nekünk mindannak elvégzésére, amit Ő kíván tőlünk. Az Ő akaratának körén belül nincs lehetetlenség.

Péter ismerte ezt a titkot. Tudta, hogy - egyedül önmagára hagyatkozva - képtelen lenne a víz tetején járni. De azt is tudta, hogy megteheti, ha azt az Úr parancsolja. Mihelyt Jézus Krisztus kimondta: Jöjj! Péter kiszállt a csónakból és elindult a víz tetején az Úr felé.

Normális körülmények között parancsomra egyetlen hegy sem ugrik a tengerbe. De ha ez a hegy akadályt képez köztem és az Isten akaratának teljesítése között, akkor elmondhatom: Hegy, állj félre!, és megtörténik.

Végső soron tehát kimondhatjuk, hogy amit Isten parancsol, arra képessé is tesz! Ezért ad erőt nekünk mindenféle próbatétel elviselésére. Képessé tesz

arra, hogy minden kísértésnek ellenálljak, és minden terhet elhordozzak. Megerősít, tisztává teszi gondolatvilágomat, tiszta indítékokkal ajándékoz meg, hogy mindig azt tegyem, ami az Ő szívének kedves.

Ha pedig nem kapok erőt, hogy valamit véghezvigyek, ha fenyeget a fizikai, vagy belső összeomlás, akkor föl kell tennem magamnak a kérdést, nem tértem-e el valahol az Isten útjáról, nem mentem-e a magam vágyai után? Lehetséges Istenért munkálkodni anélkül, hogy az Isten műve lenne. Az ilyen munkálkodást nem kíséri az Ő erőt adó ígérete.

Fontos tehát tudnunk, hogy Isten elvégzett akaratának folyamában haladunk-e előre. Ha igen, akkor örvendezhetünk és bízhatunk abban, hogy az Ő kegyelme megtart és megerősít.

Tudsz segíteni?

Ha régóta olvasod ezt a blogot, talán emlékszel, hogy 2011-ben megtanultuk a Kolossé levelet. Annak idején készítettem hozzá egy segédanyagot. Ez azonban elveszett. Azóta a gépem teljes tartalma megsemmisült egyszer, sőt a tárhely is, ahol elérhető volt, megszűnt. 

Abi kért, hogy küldjem el neki, de sajnos nem tudom, mert nekem már nincs meg. 

Ha te annak idején lementetted, és megvan még, kérlek küldd el nekem a kamilla kukac kamillablog pont com e-mail címre és/vagy Abinak az általa meghagyott e-mail címre!

Előre is hálásan köszönöm/köszönjük!!!

Nincs bennem semmi jó

Ebben az évben William MacDonald: Ösvényem világossága című áhítatos könyvét kezdtem el olvasni. Ebből szeretném ideilleszteni a mai gondolatokat. Összecsengenek az előző bejegyzésben felvetett témával.

"Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó." (Rm.7,18)

Ha a fiatal hívő idejekorán megtanulja ezt a leckét, ezzel később sok problémától kíméli meg magát. A Biblia azt tanítja, hogy a mi régi, gonosz, újonnan nem született természetünkben SEMMI JÓ nincs. A test egyáltalán nem ér semmit. És megtérésünkkel sem javul meg. Nem nemesedik meg azáltal sem, ha életünket mindvégig, következetesen Krisztussal járjuk. Sőt, még Isten sem próbálja megjavítani. A kereszten halálra ítélte. és azt akarja, hogy mindvégig a halálban maradjon. (Róma 6:6)

Ha ezt hitben valóban megragadom, akkor megóv engem sok hiábavaló kereséstől és törekvéstől. Nem keresek többé jót azon a helyen, amelyről Isten megmondta, hogy ott egyszerűen nincs jó.

Ez megóv a csalódástól. Nem érzem többé csalódottnak magamat, ha nem találok semmi jót önmagamban. Mert kezdettől fogva tudom, hogy az egyszerűen nincs.

Megóv az állandó "köldöknézéstől". Abból indulok ki, hogy önmagamtól nem győzhetek. Ellenkezőleg - az önmagammal való foglalkozás szükségképpen vereséghez vezet.

Megóv a pszichológiai és pszichiátriai "lelkigondozástól", amely fényszóróját az "én"-re irányítja. Az efféle terápia csak még bonyolultabbá teszi a problémát, ahelyett, hogy megoldaná.

Megtanít arra, hogy szüntelen az Úr Jézussal foglalkozzam. Robert Murray McCheyne (18133-1843, skót lelkész és író) mondja: "Valahányszor önmagadra nézel, utána nézz tízszer Jézusra!" Ez a helyes arány! Valaki más egyszer azt mondta, hogy még a megszentelt "én" is csak nyomorúságos pótlék a megdicsőült Krisztus helyett. Az énekszerző írja: "Mily édes elmenekülni az éntől, és az Üdvözítőben elrejtőzni."

A mai igehirdetésekben, és számtalan "keresztyén" könyvben is sok minden biztatja az embert önmagával való foglalkozásra, és valósággal kényszeríti temperamentumával, önértékelésével, komplexusaival és kisebbrendűségi érzéseivel. Ez az egész irányzat az egyoldalúság tragédiája, és emberi roncsok halmazát hagyja maga után.

"Túlságosan rossz vagyok ahhoz, hogy akárcsak egyetlen gondolatot is megérdemelnék; ehelyett szeretnék önmagamról megfeledkezni, és Istenre tekinteni, aki valóban méltó minden gondolatomra."

Az én útravalóm 2013-ra

"Minden keserűség, indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek minden gonoszsággal együtt. Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban." Ef.4:31-32

Az aláhúzott szavak visszhangoznak bennem napok óta. Fellapozva ezeket a verseket a Bibliában, és átfutva a páli leveleket, egy egyszerre megnyugtató és kétségbeejtő dologgal szembesültem. Azzal már többször foglalkoztam, hogy a hitélet egy aktív élet, (itt és itt és itt) mégis megint mellbe vágott, hogy mennyire rajtunk múlnak a dolgok. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha Pál itt pl. azt írta volna, hogy Krisztus gyermekeitől távol lesz minden keserűség, indulat, harag, stb. Vagy ha a Gal.5:25-ben azt írta volna, hogy "ha a Lélek által élünk, akkor Léke szerint is élünk." De nem. Azt írta: "akkor éljünk is Lélek szerint".  A Filippibelieknek nem azt írta, hogy Krisztus gyermekeként mindig örülni fognak, hanem azt, hogy "mindig örüljenek"! Hatalmas különbség.

Megnyugtató egy kicsit mégis ez a dolog megint, mert 22 éve cipelem magammal azt a tévképzetet, hogy az óember a megtéréssel meghal, és az új ember csupa öröm, békesség, megbocsátás, stb. De nem. A mellékelt ábra szerint ez tévképzet. Ez pedig megnyugtat, mert így nem kell kétségbe vonnom a megtérésem valódiságát. És a másokét sem!!!

Ugyanakkor kétségbe is ejt egy kicsit a dolog. Az Ef.4:22-24-ben azt mondja Pál "Vessétek le a régi élet szerint való óembert, aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott, újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett." Mondja ezt  "az Efezusban élő szenteknek és a Krisztus Jézusban hívőknek" (1:1)

Most akkor hogy is van ez? A Krisztusban hívőknek le kell vetniük az óembert? Nem levetették, amikor Krisztusban hívőkké lettek? Hát, bár Isten szavával teremteni képes, mindenható, úgy látszik az óemberünktől nem szabadít meg bennünket varázsütéssel. Sőt még azzal sem, hogy Krisztusban hívőkké leszünk. Nekünk kell levetkőznünk. Méghozzá ahányszor újra felvettük, akár kényelem, akár lustaság, akár hanyagság, akár bármi okán. 

Tehát: egyesegyedül rajtam múlik, hogy ó vagy új ember öltöm-e fel ma/holnap/holnapután/azután. Na ez a kétségbeejtő. Hiszen szeretem a kényelmet, lusta is szoktam lenni, a hanyagságról, figyelmetlenségről, fáradtságról, rohanásról nem is beszélve, amik mind-mind arra visznek, hogy a kényelmesebbnek, egyszerűbbnek tűnő "ókosztümbe" ugorjak gyorsan. Akkor is, ha tudom, hogy valójában sokkal inkább megérné a fáradtságosabb, idő- és energiaigényesebb új kosztümöt felküzdeni napról napra. Mekkora felelősség!?!?!

Az új év célja: az év mind a 365 napján az "új emberért" és nem az óért nyúlni... ennél többet nem tűzök ki, ez sem kis vállalás.

2013 - a naponkénti megújulás éve. Remélem. Kérem. Várom. Küzdöm.