Kell?!

Az elmúlt hetekben két olyan állítás hangzott el a szószékünkről, ami engem azóta is mélyen elgondolkodtat.  Így inkább megfogalmazom az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Elfogadom, hogy a pásztorunk  - aki egyébként kiváló tanító és nagyon szeretem a tanításait - úgy látja a dolgokat, ahogy mondja, és ez az ő véleménye, de valóban így van? Valóban így KELL lennie?

Az egyik mondat az anyáknapi igehirdetésben hangzott el, amikor egyébként "a derék asszony dicsérete" (Péld. 31.) alapján osztott meg néhány magvas gondolatot és alapvetően nagyon tetszett a megközelítése, mindenkinek szóló üzenete. De elhangzott az a mondat, amelynek lényege, hogy azóta mennyit változott a világ és az édesanyáknak is dolgozniuk KELL. Kérdésem: KELL??? Biztos hogy kell? 

Elég naiv kérdés ez tőlem, tudom, miközben napnál világosabb, hogy ha van család aki rászorulna a két keresetre, akkor az mi vagyunk, de bennem akkor is kérdés: KELL? A világ fordult, jó nagyot, de Isten is fordult volna? Nem hiszem. Pont a derék asszonynál látjuk, hogy az asszonyoknak, anyáknak vannak házon kívül is feladataik, lehetőségük (szolgálat a szegények felé, befektetések), de feladatuk elsősorban otthon van, a családjuk felé. Hogy van akkor ez? Dolgozni KELL? Vagy csak mi szeretnénk? Vagy a szükség visz rá? Legalábbis mi azt hisszük szükségünk van rá... Ezzel kapcsolatban is azt gondolom, hogy minden eset/család egyedi, és igei alapon sem jelenhetjük ki egyértelműen sem azt, hogy az asszonyoknak kizárólag otthon a helyük, sem azt hogy dolgozniuk KELL. De az alapelv mindenkire nézve ugyanaz: minden asszony fontossági sorrendjének ugyanannak kell lennie: Isten - férj - gyerekek - és csak azután minden más, a munka is. Kinek belefér ebbe a munka, kinek nem. Kit így vezet az Úr, kit amúgy. Egy önvizsgálatot megér a szükségesség és indíték vonatkozásában, azt gondolom, és egy Istennel való beszélgetést megkövetel attól, aki odaszánt, Isten terve szerinti döntést kíván hozni. De azt gondolom, hogy a KELL kijelentésekkel kicsit óvatosabb lennék, hiszen épp annyira rombolhat, mint építhet a hallgató lelki érettségétől, felkészültségétől  és odaszánásától függően.

A másik, a múlt heti igehirdetésben elhangzott szintén KELLes mondat, de már nem csak anyákra vonatkozik. A lényege nagyjából a következő: rohan a mai világ és nekünk is rohannunk KELL vele. Biztos ez? Miért kéne rohannunk nekünk is? Mitől leszünk mások, ha minket is elkap a gépszíj és pörgünk a világgal együtt? A világ tempójában azt gondolom képtelenség Isten standardjai szerint élni. Nincs rá idő. Vitathatatlanul igyekeznünk kell nem túlságosan lemaradni, de én úgy látom, inkább tűnjek csodabogárnak, mert nem rohanok ész nélkül a világgal, minthogy olyanná váljak én is, mint a világ. Lehet hogy először csak a tempót veszem át, de ha tartani akarom a tempót, előbb-utóbb kénytelen leszek átvenni a morált is. Míg óhatatlanul és észrevétlenül nem asszimilálódom. Én inkább azon az állásponton vagyok, hogy tudatosan küzdenünk kell a világ tempójához, a világhoz való igazodás ellen. Nem vagyunk kötelesek mindent benyelni, amit a világ mond, csinál, vagy amire rá akar venni. Ha magától értetődőnek vesszük a világ tempóját, törvényeit, elvárásait,  az magában hordozza azt az óriási veszélyt, hogy elmulasztjuk az Ige tükrében megvizsgálni a dolgokat és megismerni Isten álláspontját az élet dolgairól, és ezzel kizárjuk a lehetőségét annak, hogy Isten vezetése, életünkre vonatkozó terve szerint éljünk. A tempó csak az első lépés... Ennek okán inkább azt gondolom, hogy amennyire lehet álljunk ellen a világ rohanásának, mielőtt beszippant bennünket...