Van egy magazin. Nem akarom bántani, hisz van benne jó is. Keresztyén szemmel nézve mégis többet kötekedem vele - persze csak csendben, magamban -, mint amennyit egyetértek. A legfrissebb szám témája a gyermekáldás témáját boncolgatja több aspektusból. Ebben a témában is tud ilyet is, olyat is felmutatni. Nagyon tetszenek például Pálhegyi Feri bácsi gondolatai, amiket a gyerekvállalás kapcsán fogalmaz meg. (Alapvetően az ő álláspontján lennék én is.) Különösen az alábbi mondatában érzek felettébb nagy igazságot:
"Korunk egyik rákfenéje, hogy a boldogságot összetévesztjük a komfortérzéssel.
...A bibliai hősök boldogok voltak a terheik és küzdelmeik ellenére is, mert volt határozott életcéljuk, látták az életük értelmét, és annak megfelelően cselekedtek. De nem valószínű, hogy mindig jól érezték magukat. Nem érezhette jól magát Mózes, amikor a nép fellázadt ellene, Jeremiás, amikor a ciszternába dobták, Jézus, amikor a Gecsemáné kertben gyötrődött és rettegett. ..."
Ezek a gondolatok nagyon megfogtak. Az alapcikkel azonban annál több problémám akad. Bemutat egy nagycsaládot 9 gyerekkel, egy általános kétgyerekes családmodellt, meg egy kevésbé egyértelmű esetet. A kétgyermekes szülők szájából megdöbbentő mondatok olvashatók, de ha a 9 gyerekes család fotóján nézek 1-2 arcot (tényleg csak 1-2), akkor sajnos róluk sem az jut eszembe, hogy de jó nagycsaládban élni. (Ámbár könnyen lehet, hogy csak az utóbbi idő sajtó érdeklődése terhes már számukra.) Pedig az most jól jött volna a széles körben elterjedt családmodell ellenpólusaként.
A kétgyerekes család magát keresztyénnek valló, mégis szekuláris nézeteket képviselő családfőjének álláspontja szerint volt az Ószövetség, és van a ma. A kettő közt nagy a különbség. És ez vitathatatlan. Ám az is épp ennyire vitathatatlan, hogy Isten Igéje tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Tény, hogy mi ma a Bibliában nem kapunk konkrét, számszerű utasítást arra nézve, hogy hány gyermeket vállaljunk, (ahogy az Ószövetségben sem volt erre konkrét parancs), ám arra nézve igen, hogy hogyan viszonyuljunk a gyermekekhez, és arra vonatkozóan is, hogy a gyermekáldás kérdését Isten tartja a kezében. Ábrahámtól kezdve, Ráchelen, Annán, Erzsébeten és Márián át azt láthatjuk, hogy Isten nyit és zár be méheket. Hogy Ő ad. Vagy nem ad. Esetleg elvesz. Nem általános a 12 gyerekes családmodell az Ószövetségben sem. Különösen nem 1 vagy 2 feleség esetén. A királyok a túlzásba vitt nősülési kedv miatt dicsekedhettek az átlagosnál több gyermekkel, és ha Dávidot vesszük, ő például apaként egyértelműen csődöt is mondott. (Kivéve talán Salamon esetében.) Szóval nincs nekem bajom a kétgyerekes családmodellel. A kérdés sokkal inkább az számomra, - hangsúlyozom: hívő emberek esetében - hogy miért is ez a családmodell? A bemutatott család érvei számomra - ha valóban hívő embertől jön - elfogadhatatlanok. Számomra hívő embernek lenni azt jelenti, hogy az életemet átadom Istennek. Minden területét. (Jó, ez hosszú folyamat, de erre törekszem.) A gyermekáldás területét is. Mi ezt kemény leckék árán tudtuk megtenni, hosszú folyamat volt mire ide eljutottunk - magunktól ez soha nem is történt volna meg, de Isten átformált, átalakított bennünket. Mert hagytuk. Ha valakinek nem is nyúl bele Isten ilyen szinten életének ebbe a területébe, mint nekünk, hívő emberként akkor is fel kéne tenni a kérdést, hogy "Uram, mi a te terved? Hány gyermeket szántál nekünk?" De a példa-esetben ez fel sem merült. Ők tudták, felmérték, akartak, terveztek, érezték, kapacitásukat ők maguk előre meghatározták. Már ezek a kifejezések, amiket használnak, kizárják a lehetőségét annak, hogy Isten egyáltalán be legyen vonva a kérdésbe. Apuka megállapítása szerint, "nehéz eldönteni, hogy mi a biblikus magatartás". Hát igeismeret nélkül az. Némi bibliatanulmányozás azért lehet, hogy segítene ebben a valóban nehéz kérdésben is jobban eligazodni.
"Persze bízunk Isten gondviselésében, de azért nem muszáj hazardírozni." - mondja anyuka. Hazardírozni??? Milyen bizalom az, amelyik Isten áldásait hazardírozásnak tekinti??? Ez akkora paradoxon, amit ki sem tudok bogozni. És akkor még ki sem veséztem minden - szekulárisnál szekulárisabb - érvüket. Mindenesetre szerény véleményem szerint rendkívül káros volt ezt a rövidke beszélgetést közzétenni. Keresztyén értékrendet nem képvisel. És nem a gyerekszámban, hanem az élethez, Istenhez való hozzáállásában.
A kevésbé egyértelmű történet is kissé sánta nekem, abból is hiányolom Istent. De lehet hogy csak én.
Na és akkor jól kipuffogtam magam egy cikk miatt, aminek viszonylag kellemes ellenpólusa a magazinban a Pintér Bélával és Klárival készített interjú. Az viszont pont arról szól, amiről ez a cikk egyáltalán nem: az Isten tetszését kereső, odaszánt, újra és újra átformálódó életről.
(Egyébként megérne egy mélyebb tanulmányt ez a gyermekáldás kérdés, hiszen a megoldó képlet ott van, csak nem egy egyszerű parancs formájában, hanem egy kicsit összetettebb formában. Hiszen nem számokat keresünk, hanem Isten tetszését és vezetését.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése