Van-e erőm Krisztusban?

William MacDonald "Ösvényem Világossága"c.könyvéből

"Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem " Filippi 4,13

Az ilyen igeverset könnyen félreérthetjük. Elolvassuk, és azonnal eszünkbe jut százféle dolog, amit képtelenek vagyunk megtenni. Pl. valami fizikai erőfeszítés, amely emberfölötti erőt igényel. Vagy gondolunk valamilyen nagy szellemi teljesítményre, amely messze felülhaladja képességünket. Így azután ezek a szavak gyötrelemmé lesznek számunkra vigasztalás helyett.

Valójában ez az igevers valami mást jelent, mégpedig azt, hogy az Úr erőt ad nekünk mindannak elvégzésére, amit Ő kíván tőlünk. Az Ő akaratának körén belül nincs lehetetlenség.

Péter ismerte ezt a titkot. Tudta, hogy - egyedül önmagára hagyatkozva - képtelen lenne a víz tetején járni. De azt is tudta, hogy megteheti, ha azt az Úr parancsolja. Mihelyt Jézus Krisztus kimondta: Jöjj! Péter kiszállt a csónakból és elindult a víz tetején az Úr felé.

Normális körülmények között parancsomra egyetlen hegy sem ugrik a tengerbe. De ha ez a hegy akadályt képez köztem és az Isten akaratának teljesítése között, akkor elmondhatom: Hegy, állj félre!, és megtörténik.

Végső soron tehát kimondhatjuk, hogy amit Isten parancsol, arra képessé is tesz! Ezért ad erőt nekünk mindenféle próbatétel elviselésére. Képessé tesz

arra, hogy minden kísértésnek ellenálljak, és minden terhet elhordozzak. Megerősít, tisztává teszi gondolatvilágomat, tiszta indítékokkal ajándékoz meg, hogy mindig azt tegyem, ami az Ő szívének kedves.

Ha pedig nem kapok erőt, hogy valamit véghezvigyek, ha fenyeget a fizikai, vagy belső összeomlás, akkor föl kell tennem magamnak a kérdést, nem tértem-e el valahol az Isten útjáról, nem mentem-e a magam vágyai után? Lehetséges Istenért munkálkodni anélkül, hogy az Isten műve lenne. Az ilyen munkálkodást nem kíséri az Ő erőt adó ígérete.

Fontos tehát tudnunk, hogy Isten elvégzett akaratának folyamában haladunk-e előre. Ha igen, akkor örvendezhetünk és bízhatunk abban, hogy az Ő kegyelme megtart és megerősít.

Nincs bennem semmi jó

Ebben az évben William MacDonald: Ösvényem világossága című áhítatos könyvét kezdtem el olvasni. Ebből szeretném ideilleszteni a mai gondolatokat. Összecsengenek az előző bejegyzésben felvetett témával.

"Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó." (Rm.7,18)

Ha a fiatal hívő idejekorán megtanulja ezt a leckét, ezzel később sok problémától kíméli meg magát. A Biblia azt tanítja, hogy a mi régi, gonosz, újonnan nem született természetünkben SEMMI JÓ nincs. A test egyáltalán nem ér semmit. És megtérésünkkel sem javul meg. Nem nemesedik meg azáltal sem, ha életünket mindvégig, következetesen Krisztussal járjuk. Sőt, még Isten sem próbálja megjavítani. A kereszten halálra ítélte. és azt akarja, hogy mindvégig a halálban maradjon. (Róma 6:6)

Ha ezt hitben valóban megragadom, akkor megóv engem sok hiábavaló kereséstől és törekvéstől. Nem keresek többé jót azon a helyen, amelyről Isten megmondta, hogy ott egyszerűen nincs jó.

Ez megóv a csalódástól. Nem érzem többé csalódottnak magamat, ha nem találok semmi jót önmagamban. Mert kezdettől fogva tudom, hogy az egyszerűen nincs.

Megóv az állandó "köldöknézéstől". Abból indulok ki, hogy önmagamtól nem győzhetek. Ellenkezőleg - az önmagammal való foglalkozás szükségképpen vereséghez vezet.

Megóv a pszichológiai és pszichiátriai "lelkigondozástól", amely fényszóróját az "én"-re irányítja. Az efféle terápia csak még bonyolultabbá teszi a problémát, ahelyett, hogy megoldaná.

Megtanít arra, hogy szüntelen az Úr Jézussal foglalkozzam. Robert Murray McCheyne (18133-1843, skót lelkész és író) mondja: "Valahányszor önmagadra nézel, utána nézz tízszer Jézusra!" Ez a helyes arány! Valaki más egyszer azt mondta, hogy még a megszentelt "én" is csak nyomorúságos pótlék a megdicsőült Krisztus helyett. Az énekszerző írja: "Mily édes elmenekülni az éntől, és az Üdvözítőben elrejtőzni."

A mai igehirdetésekben, és számtalan "keresztyén" könyvben is sok minden biztatja az embert önmagával való foglalkozásra, és valósággal kényszeríti temperamentumával, önértékelésével, komplexusaival és kisebbrendűségi érzéseivel. Ez az egész irányzat az egyoldalúság tragédiája, és emberi roncsok halmazát hagyja maga után.

"Túlságosan rossz vagyok ahhoz, hogy akárcsak egyetlen gondolatot is megérdemelnék; ehelyett szeretnék önmagamról megfeledkezni, és Istenre tekinteni, aki valóban méltó minden gondolatomra."