Megbocsátás. Megbocsátás?

Rendre elém jön a téma az elmúlt hetekben. Bizonyosan nem véletlenül. De egyre inkább látom, mekkora hiánycikk az egészséges tanítás megbocsátás témakörében.

Döbbentem hallgattam a rádióban minap a pécsi püspököt, akinek szó szerint ez hangzott el a szájából: "megbocsátani annak lehet, aki bocsánatot kér."

Megértem szegényt, nem lennék a helyében, gyalázatos módon meghurcolták, megérdemelne egy bocsánatkérést, vitathatatlan, de ezzel az egy mondatával sok fejben mélyítette tovább a téves tanítást, kártékony következményeivel együtt.

Jézus ilyet nem mondott. Csak annyit adott PARANCSba, hogy "bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban." Ef.4:32

Nincs szó feltételekről. És tudtommal Isten sem köti feltételekhez az Ő megbocsátását. Mi lenne velünk, ha ő úgy bocsátana meg nekünk, ahogy mi egymásnak?! Ez egy egyszerű és egyenes PARANCS! (A parancs az, aminek eszedbe sem jut nem engedelmeskedni, gondolkodás és kérdés nélkül teszed.)

Az adós szolga jut eszembe, akinek az ura elengedte tartozását (bűneit), de az amikor az ő adósai jöttek szembe, fojtogatni kezdte őket, hogy fizessék meg a tartozásukat (kérjenek bocsánatot). (Máté 18:21-35) 

Ha az Ige nem is tanítaná ezt ennyire egyértelműen, a pszichológia mai állása szerint is a meg nem bocsátás nem a haragost teszi tönkre, hanem a meg nem bocsátót. Teherként cipeljük magunkkal, miközben bocsánatkérésre várunk, és idő előtt megöregszünk, megbetegszünk a teher alatt.

Az utóbbi években magamnak is sokat kellett tanulnom erről. Két vonatkozásban: a férjemmel szemben SOHA nem engedhetek meg magamnak meg nem bocsátást, mert tönkre teszem a házasságunk. Láttam elég házasságot tönkremenni így. Ezért bármilyen nehéz is, neki mindig meg kell bocsátanom. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy ne tegyem meg, bármilyen igazam lehet is. Van az a fajta (ön)igazság, ami ölni tud. Ezt az segített gyakorlatba ültetni, hogy ahelyett, hogy mit kell megbocsátanom, azt kezdtem el számon tartani, hogy ő mit bocsát meg nekem. Onnan pedig már határozottan más a perspektíva.

A másik ennél is nehezebb lecke volt, amikor úgy jártam, mint a példázatbeli szolga. Úgy gondoltam majd akkor bocsátok meg, ha az adósom bocsánatot kér. "Fojtogatni" tudtam volna érte. Végülis nekem nincs miért bocsánatot kérnem. Mígnem egy nap Isten rádöbbentett: nem attól fogok tudni megbocsátani, ha bocsánatot kérnek tőlem, hanem ha így is tudok én bocsánatot kérni! Meg kellett tanulnom bocsánatot kérni, akkor is, amikor valójában bocsánatkérésre vártam. Méghozzá azért, hogy képes legyek megbocsátani. Életem egyik legmeghatározóbb leckéje volt!

Szintén a megbocsátással kapcsolatos közelmúltbeli élményem, hogy sokszor nem is vagyunk tudatában annak, hogy a patthelyzet feloldásához megbocsátásra van szükség. Görcsösen igyekszünk rendezni sorainkat, megoldani problémáinkat, "kibeszélni", de az fel sem merül bennünk, hogy egyszerűen csak a megbocsátás képességére van szükségünk. A megbántottság, fájdalom elvakít bennünket... nem csak a neheztelés, harag, de a megbántottság, keserűség, csalódottság is megbocsátásért kiált.

Tanuljunk meg megbocsátani! Már csak azért is,  mert Jézussal ezt imádkozzuk:  "bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek;". Ő úgy bocsát meg nekünk, ahogy mi másoknak. Az önként vállalt rabságból nem szabadít meg, csak abból, amiből akarunk is szabadulni.

Építő fájdalom

Pity-party. Ki kéne találni valami jó magyar megfelelőt ennek a frappáns angol kifejezésnek. Akkor használják, amikor valaki az önsajnálat legmélyebb mocsaraiba süllyed, és saját - az esetek többségében vélt! -  szerencsétlensége felett hüppög.

Hát én is valami ilyen hangulatban vagyok. Kicsit úgy érzem magam, mint akit jó alaposan megkéseltek, azután a sebekbe sósavat öntöttek. Olyan, mintha az egész lelkem egy hatalmas nyílt seb lenne.Tudom, hogy MINDENKI érzett már így, nem is egyszer. Velem sem először fordul elő. Nem először próbálok kimászni a mocsárból, ami próbál magába szippantani. 

A kérdés nem az, hogy a fájdalmat okozó sérelmek mennyire valósak, vagy mennyire véltek. A kérdés az, hogy ezúttal mit kezdek velük?! 

Meglátom, hogy a sebeket okozhatta a Mester metszőollója? Lehet, hogy épp egy olyan vadhajtást akart lemetszeni rólam, ami útjában áll a további növekedésnek, fejlődésnek? Esetleg szolgálatnak? Lehet, hogy Ő akar megszabadítani olyan illúzióktól, amik torzítják a látásomat, és amik miatt letévedhetek az útról, amin vezetni akar?

Fáj. Mindennél jobban fáj. Harag nem vegyül bele, de égető fájdalom kínoz. 

De TUDOM, hogy ez az a fajta fájdalom, amire szükségem van, ami épít, amit ha leteszek az Ő kezébe, és engedem, hogy Ő gyógyítson, akkor nyomtalanul megszűnik. Tudom, hogy Ő ebből valami sokkal jobbat, nagyobbat fog kihozni, mint amit én el tudok képzelni. Hogy miért így?

Talán, mert ahogy a gyerekeim sokszor nem hallgatnak a szép szóra, és a saját bőrükön kell megtapasztalják az élet legalapvetőbb törvényszerűségeit, hogy megismerjék saját határaikat, úgy nálam sem használt a szép szó, és drasztikusabb eszközökhöz kellett nyúlnia. 

Tudom, hogy ha engedem, hogy Ő vezessen ki ebből, akkor kegyelméből olyan dolgot ajándékoz nekünk, amit eleve nekünk szánt, amire nagyon nagy szükségünk van, és amire egyébként nagyon régóta vágyunk.

Szükség van a megbocsátásra is. Arra a megbocsátásra, ami felejt. Ami nem hánytorgat fel. Ami nem vezet listát a sérelmekről, ami túl tud lépni... - annyira döbbenetes, hogy alig pár órával a "tőrdöfés" előtt beszélgettem valakivel a megbocsátásról, ill. annak hiányáról. Hogy hogy a fülemben cseng ez a beszélgetés, amikor a testem görcsösen kapaszkodik a sérelembe, hogy a meg-nem-bocsátás fogságába taszítson...! 

De Isten kegyelmes. És erre a kegyelemre most nagyobb szükségem van, mint valaha.

Amikor fáj...

...hagyd, hogy Isten a fájdalmon keresztül gazdagítson! Ahogy József is tette:

 „…Elfeledtette velem Isten…” (1Mózes 41:51)

József harmincéves volt, amikor Egyiptom kormányzója lett. Tizenhét volt, amikor eladták rabszolgának. Tizenhárom évig, miközben össze volt zavarodva és fájdalmat hordozott, megtartotta jellemességét és Isten iránti elkötelezettségét, és engedte, hogy küzdelmei győzelmessé tegyék. Szóval nem teheted meg, hogy csak úgy bedobod a törölközőt, önsajnálat-partit rendezel, vagy csak üldögélsz, és nem csinálsz semmit. József nem csak úgy elfelejtette, ami történt. Bárki is mondja neked: „Felejtsd el!”, az nem él a való világban. Mindez megtörtént, de Isten fel tudja használni arra, hogy általa gazdagítsa az életedet. Isten két fiút adott Józsefnek, és ő így nevezte el őket: Manassé, ami azt jelenti: „elfeledtette velem Isten minden gyötrelmemet”; és Efraim, ami azt jelenti: „gyümölcsözővé tett engem Isten nyomorúságom földjén”. Isten új kapcsolatokat adott Józsefnek a régiek helyébe. Az egyik oka annak, hogy a régi kapcsolatok rombolóan hathatnak rád az, hogy nem pótoltad őket újakkal. Még mindig azzal foglalkozol, aki vagy ami a rosszra emlékeztet. Isten segített Józsefnek, hogy elfelejtse a történtek fájdalmát. Az emlékek megmaradtak, de ennek ellenére tudott boldogulni. Ha Istennel jársz, az előtted lévő ígéret mindig nagyszerűbb, mint amilyen nagy a mögötted lévő fájdalom. De íme néhány „józsefi alapelv”, melyeket alkalmaznod kell életedben: 1) Nézz szembe vele, és ne próbálj úgy tenni, mintha meg sem történt volna! Isten meg fogja adni a kegyelmét ahhoz, hogy megbirkózz vele, de nem ahhoz, hogy letagadd. 2) Hidd el, hogy Isten „visszapótolja” neked az időt, a kapcsolatokat és a lehetőségeket, amelyeket elvesztettél! „Kárpótollak azokért az évekért, amelyekben pusztított a sáska…” (Jóel 2:25). 3) Írd össze azokat az embereket, akik ártottak neked, bocsáss meg nekik, és bízd őket Istenre imádságban! „…és bocsássatok meg egymásnak…” (Kolossé 3:13). 4) Mondd meg Istennek, hogy készen állsz az újrakezdésre! És kezdd el ma! 

A fájdalom egy eszköz az Ördög kezében, hogy újra és újra "víz alá nyomjon". Nem elég egyszer megküzdeni vele. Valamivel újra és újra emlékeztetni fog, hogy mekkora fájdalom ért és ezzel próbálja elérni, hogy önsajnálat-partikra pazarold az életed. Ezért sem működik a "Felejtsd el és lépj tovább!". Még ha úgy teszel is mintha működne. Nem fog. A megbocsátás nem hozza magával automatikusan a fájdalom megszűnését, de sokszor még az enyhülését sem. A fába vert szögek képe jut eszembe. Ahány szöget vernek a fába, annyi lyuk lesz rajta. Kihúzhatod a szöget, de a helye, a seb megmarad, akkor is ha úgy döntesz, hogy nem veszed észre.

Egy dolog működik: Istenhez menni a fájdalommal, ahányszor elborít és hagyni, hogy begyógyítsa a sebeket. És ahányszor kell, megbocsátani. Ha kell újra és újra! Addig, amíg a fájdalom  nem enyhül annyira, hogy az Ördög már nem tudja használni ellened... A szögeket könnyű visszatenni  a lukakba. Ez az Ördög foglalkozása. Az enyém meg, hogy kihúzkodjam... Isten csak azt a sebet tudja begyógyítani, amelyikben már nincs benne a szög.

Józsefnek 13+7 és még nem tudjuk hány év kellett ehhez. Huszonvalahány. Én csak remélem, hogy nekem nem kell ennyi...