Utóhang az anyák napjához

A gyülekezetben kissé rendhagyó anyák napját tartottak nekünk vasárnap. De lehet, hogy nem is rendhagyó volt, csak egyszerűen nem helyénvaló. Van kb. 40 gyermek a gyülekezetben, akik mind kiálltak és egyesével köszöntötték verssel az édesanyjukat. Csak a versek végighallgatása volt min. fél óra. Már ott nagyon megrökönyödtem az egyik versen, aminek szerzője egy közismert kabarészerző, közéleti figura. Nem volt a versben semmi helytelen, de épp egy gyülekezeti anyák napjához sem volt sok köze. A nagyobbak pedig saját édesanyjukhoz írt verseiket mondták el. Ez kedves kezdeményezésnek tűnt, a gyerekek szempontjából még jónak is, azonban egy aprócska gondom mégis van az egésszel - és erre igazából egy beszélgetést követően jöttem rá. A gyülekezet, az istentisztelet Isten tiszteletéről és felmagasztalásáról szól/kéne, hogy szóljon. És nem az édesanyákéról. Még kivételes alkalmakkor sem. Szerintem ilyenkor az istentisztelet arra való lenne, hogy hálát adjunk értük, közbenjárjuk értük, vezetést kérjünk számukra és bátorítsuk, tanítsuk őket, hogyan élhetnek gyermekeik elé istenfélő életet. Értük, és nem róluk kéne, hogy szóljon az egész, ha már van. Az ő dicséretük és felmagasztalásuk a család belügye, házon belül kell, hogy maradjon és nem a gyülekezetben a helye. Nem találom az igei alapot mögötte, sokkal inkább annak ellenkezőjét. Számomra pedig a tradíciók és hagyományok nem elfogadható indok semmilyen igeileg nem megalapozott szokás életben tartására... nem csak az anyák napja, de más biblikátlan szokások esetében sem...

Ez most csak valami szélbe szórt gondolatmenet, de meg kellett fogalmaznom magamnak.

Előretekintés 2011-re

Két hét telt el ebből az évből. Ebben a két hétben érdekes módon a legtöbb Ige, ami "szembejött" velem, az értelemről vagy az értelemhez szólt.

Az év legeslegelső igeverse:

"Éppen azért: ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata." Efézus 5:17 

A gyülekezetben az 1. hónap igeverse:

"Bízzál az ÚRban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj!  Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet." Péld. 3:5-6

Az egyik első igehirdetés alapigéje: 

"Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek; és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes." Róma 12:1-2

És nem utolsó sorban Nehémiás könyvében is nagyobb szerepe van az értelemnek, mint bármi másnak: tudatos döntések és lépések sorozatáról számol be... Aktív cselekvésről, csak ahogy a fenti igeversek is mind cselekvésre szólítanak fel.

Úgy tűnik, ebben az évben erre a területre kell koncentrálnom. Azt hiszem nem véletlen. Az elmúlt évben felborult az egyensúly értelem és érzelem között. Ideje helyreállítani. Ebben az évben tudatosabban kell keresnem Isten akaratát, hogy ne hozzak meggondolatlan döntéseket, amik valójában az enyémek és nem az Övé. Nem saját logikám szerint kell gondolkoznom, hanem az Övé - az Ige szerint. Ezért sokkal nagyobb gondot kell fordítanom az Ige tanulmányozására és annak megértésére. Sokkal inkább oda kell figyelnem arra, hogy a világ ne befolyásoljon, hogy merjek árral szemben úszni. (Kicsit ijesztő belegondolni, hogy még ennél is jobban... eddig is ezt tettük. Mi jöhet még?) Sokkal inkább meg kell válogatnom a kapcsolataimat, hogy csak olyanba fektessek időt, energiát, ami közelebb visz Őhozzá.

Abban egyértelműen fejlődnöm kell, hogy felismerjem, megítéljem Isten akaratát, a neki tetsző, tökéletes dolgokat. Tehát további értelmi megújulásra van szükségem.
Izgatottan nézek 2011 elé! Mi mindenben fog megújítani Isten ebben az évben?! Már most alig várom az év végi visszapillantást. :)

De hogy engedelmeskedjek is a felszólításnak és aktív közreműködője legyek a megújulásnak, konkrét célokat tűzök ki magam elé és akciótervet készítek. Mindezt Istenre figyelve, megértve, mely területeken legsürgetőbb a megújulás. Van jó pár, amit már látok, és kettő olyan is, ahol az első lépéseket már meg is tettem:

- az Igében való elmélyedés: a Kolossé levél megtanulása. Nálam ez elmélyült tanulmányozással jár együtt. (Ha csatlakozni szeretnél, elkészült mellé a magyar nyelvű kis füzetecske, a hozzászólásokban hagyd meg az e-mail címed és elküldöm.)

- a család megerősítése, újjáépítése. Ehhez tanulmányozni kezdtem Nehémiás könyvét. Hihetetlen felfedezéseket teszek közben és hatalmas megerősítést kapok. Törekszem a gyakorlatba is ültetni.

(Ezt a tanulmányt megpróbálom szavakba is önteni és megosztani másokkal is. Itt iratkozz fel, ha szeretnéd Te is követni.)

Neked mi az irány 2011-ben? Van vezérigéd?

Krisztusivá lenni ezt is jelenti

Ütős! Máskor is szeretném megnézni még, és hogy ne kelljen keresgélnem, ideteszem:

Ez megint egy revelációs gondolat lesz, de kellenek az ilyenek. 

Soha nem volt kérdés számomra, hogy ha az utamba akadna egy árva gyermek, örökbefogadnám. A lelkem mélyén az egyik legtitkosabb vágyam, hogy egyszer legyen egy örökbe fogadott gyermekünk. Nem azért, mert nekünk ne lenne - a világ szemében már így is több van a kelleténél - hanem mert szeretném ilyenformán is megélni Krisztus parancsát: "aki egyet is befogad ... engem fogad be". 

A férjem ezzel nincs egészen így, még. Tehát a dolog csak álom szintjén él bennem. De megnyugtatott - mostanáig - a tudat, hogy ha szembe jönne velünk a helyzet, bizonyosan nem térnénk ki előle. Hiszem addigra a férjem is másként látná ezt a dolgot. 

A fenti videó megnézése óta viszont azt érzem és látom, hogy nem kell várnom arra, hogy szembe jöjjön egy helyzet. Kezdeményezőnek kell lenni, és elindulni az úton. Ha nem is konkrétan az örökbefogadásban, hiszen ahhoz mindenképpen két ember kell. (Mellesleg jegyzem meg: még azokat a gyermekeinket sem tudom úgy nevelni, akiket Isten kegyelemből egyenesen a mi családunkba küldött, ahogy elvárná tőlem, ahogy kellene.) De Krisztus parancsainak a gyakorlati megvalósításában mindenképpen. A gyakorlati szeretet, a gyakorlati könyörület, a gyakorlati jótettek. Miért csak akkor tegyek jót, ha már egyszerűen nem tudom kikerülni a "felhívást keringőre"? Miért csak akkor adok a hajléktalannak, amikor odalép hozzám koldulni? Miért nem megyek oda én és gyakorolok könyörületet? Miért csak akkor veszem észre egy szegény gyermek sorsát, amikor már plakátokról ordít felém, hogy vegyem már észre? Miért nem keresem én azokat az embereket, gyerekeket a hétköznapokban, akiknek segíthetnék? Ha csak aprósággal is. 

Inkább kikerülöm a hajléktalant, mert bizalmatlan vagyok. Inkább arra összpontosítok, hogy nekünk is van elég bajunk, minek vegyem magamra még más baját is... (és ezzel rossz példát mutatok a gyermekeinknek is)

... de az Ige nem ezt tanítja. Krisztus maga indult a bűnösök megmentésére, és nem várta meg, míg útjukba kerülnek...

Sőt, erre is igaz a Bölcs mondása: "Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül." Péld. 11:25

A 3:27 parancsa pedig egyértelmű: "Ne késs jót tenni a rászorulóval, ha módodban van, hogy megtedd!"

Vállalkozom...

Jó ideje nem volt időm írni megint. Pedig bőséggel lenne miről. A Kivonulás könyvét elemezgetem, és a Példabeszédek könyve is napi olvasmányom. Mindkettő bőséggel ad elmélkedni, írnivalót, de az egyéb teendők nem hagytak időt arra, hogy le is írjam, amikre jutottam. Most nem is próbálom pótolni egy bejegyzéssel, inkább lassan, több bejegyzésben, - nem árt, ha vissza-visszatérek a már olvasottakhoz is - de megpróbálom megfogalmazni mik forognak bennem azzal kapcsolatban, ami tk. lekötötte/leköti az időmet.

Manapság racionálisan gondolkodó ember nem kezd vállalkozásba, mi mégis ezt tettük. Naponta tucatszám számolnak föl csődbe jutott vállalkozásokat, mi most mégis indítottunk egyet, és hittel tekintünk előre és dolgozunk azért, hogy egy év múlva, vagy pár év múlva vagy akármikor fejlődő és ne csődbe jutó vállalkozás legyünk. Látjuk a realitást, hogy ez mennyire nehéz és milyen nagy munkát igényel és mennyit kell hozzá tanulnunk, fejlődnünk, de HISSZÜK, hogy Isten megáld bennünket. Hiszen a vállalkozásunk fő tevékenysége is Róla szól, Őt hirdeti.

Sokat gondolkoztam én már régóta azon, hogy anyaként dolgozhatok-e házon kívül. Én személyesen azt hiszem és vallom, hogy nem. Az én munkám anyának lenni. Aztán jött olyan időszak az életünkben, amikor rászorultunk volna, hogy én is hozzak bevételt. Elhelyezkedés szóba sem jöhetett, de itthonról végezhető dolgokat sokat kerestem, találtam is párat, de Isten mind előtt bezárta a kaput, és megértette velem, hogy a családfenntartás a férjem dolga. Én úgy segítsem őt ebben, hogy bölcsen osztom be a pénzt. Egy-két évvel később azonban már olyan szintre romlott a helyzetünk, hogy megint elkezdtem a kapukat döngetni és Istent ostromolni. Annak idején eszembe sem jutott volna saját vállalkozást kezdeni, most viszont Isten ebbe az irányba nyitott kapukat és elfogadtam tőle, hogy erre ad lehetőséget.

Egy régi sztereotípia, - miszerint vállalkozni nem lehet becsületesen és ezért hívő ember ne vállalkozzon -, birizgált valahol mélyen belül. Meg az is, hogy egy vállalkozás legalább annyi munka, mintha házon kívül dolgoznék... tényleg szabad ezt nekünk?

Aztán eszembe jutott a derék asszony:

³Szerez gyapjút és lent, és jókedvűen dolgozik kezével. ¹⁴Hasonló a kereskedők hajóihoz: távolból is hoz eledelt. ¹⁵Fölkel még éjjel, ételt ad háza népének, és rendelkezést szolgálóinak. ¹⁶Ha az a szándéka, mezőt vásárol, keze munkájával szőlőt telepít. ¹⁷Megkeményíti derekát, megfeszíti karjait. ¹⁸Érzi, milyen hasznos tevékenysége, éjjel sem alszik el mécsese. ¹⁹Ügyesen kezeli a guzsalyt, tenyerében tartja az orsót.  ²²Színes szőtteseket készít magának, lenvászon és bíbor az öltözete. ²⁴Finom inget készít, és eladja, övet is ad el a kalmárnak.

Hát ezek a versek nagyjából arról szólnak, amire most vállalkoztunk, amit csinálunk. Ha a derék asszony dicséretének a fele arról szól, hogy mennyit dolgozik, milyen szorgalmas és milyen vállalkozókedvű, akkor én miért ne lehetnék az? Akkor én miért ne dolgozhatnék - miközben a házam népét vezetem, ahogy a derék asszony is tette, - azért hogy hozhassak nekik eledelt, akár távolból is. 

Igen. Nehéz becsületes vállalkozónak lenni (a mai Magyarországon). De nem lehetetlen. És hívő emberként kötelességem. És ha az leszek, Isten meg fog áldani. És fel fog virágoztatni. És hozhatok távolból is eledelt. Bár pillanatnyilag még közelről sem egyszerű.

Céltudatosan, hittel, Istenbe kapaszkodva dolgozni és haladni előre. Ez mindennapos erőfeszítés, harc. Olyan könnyen és gyorsan jönnek a nehézségek, amik az ember kedvét szegik, és erejét lefelezik... de hittel előretekinteni és az Úrban bízni - ez most a mi dolgunk. És dolgozni, dolgozni, tanulni, tanulni... és egyre hasonlóbbá válni a derék asszonyhoz. :)

Egy bölcs tanács a gyerekneveléshez

Ez egy nagyon gyakorlati tanács, és első olvasatra nem is annyira nehéz megfogadni. Mindenesetre, ha észben tudnám tartani, biztos számos döntést másként hoznék meg...

Ne csak mondd, érvényesítsd is! 

„…mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti…” Zsidók 12:6

A Biblia megkérdezi: „Milyen apa az, aki nem igazítja helyre a fiát?” A válasz: „Nem valami jó apa!” Nem tudjuk, hogyan kezdte Éli főpap két fiának, Hofninak és Fineásnak nevelését. Egyszerűen csak ennyit olvasunk: „…fiai… átkot vonnak magukra, és mégsem fenyítette meg őket” (1Sámuel 3:13).
Lehet, hogy Éli hallott azokról a szörnyű dolgokról, amiket fiai tettek, és ezt mondta: „Ejnye fiúk, ezt azért nem kellett volna!” A fiúk pedig így válaszoltak: „Igen, apa”, és aztán folytatták tovább a templomi istentiszteletre érkezők megkárosítását, és az asszonyok elcsábítását. A gond nem az volt, hogy Éli nem mondta el a gyermekeinek, mi a helyes; hanem az, hogy nem tette számukra kötelezővé azt, amit mondott nekik.
Nyilván nem ismersz egyetlen olyan szülőt sem, aki azt mondja a gyermekének: „Menj, rabolj bankot, 10-20 év börtön jót fog tenni neked!”. Nem, ezek a szülők valószínűleg helyes dolgokat mondtak a gyermekeiknek. Sok börtönlakó szülője szintén jó dolgokat mondott. Az érvényesítés azonban hiányzott ezekből az annyira jó szándékú szülőkből. Éli nem érvényesítette az igazságot, csak állította. Nem mozdította ki fiait pozíciójukból, és nem fosztotta meg őket papi kiváltságaiktól. Hagyta, hogy tovább folytassák azt, amit addig tettek, miközben azt mondta, hogy nem kellene. Szülők, ne csak mondjatok valamit, hanem tegyetek is! Ha gyermeked rossz útra téved, és te hallgatsz, akkor magadat kíméled, őt pedig feláldozod.
Szülőként a legjobb módja a gondoskodásnak, ha szeretettel fegyelmezed a gyermeked. 

Több, mint 7 év szülői tapasztalattal azt látom, hogy az érvényesítés akadálya sokszor a saját bizonytalanságom. Amiben biztos vagyok, érvényesítem is. Amiben valami miatt bizonytalankodom, azt valóban csak mondom, és aztán nézem tehetetlenül, hogy hiába... A bizonytalanságot pedig egy dolog okozza: a hiányos igeismeret. Ez szomorú, nem? Ha kitartóbban kutatnám az Igét, ha meglátnám az összefüggéseket amelyek a nevelésre is alkalmazhatók, nem bizonytalankodnék, nem tántorítanának meg modern nevelési elméletek, és érvényesíthetném azt, amit szülőként kötelességem és felelősségem érvényesíteni! (Nem hinném, hogy Éli is ezzel küzdött volna és emiatt engedte volna fiait tovább a bűnben. Érdekes lenne tudni, hogy nála mi volt az akadálya az érvényesítésnek.)

Azért van még egy gondolat ami szerintem szintén nagyon meghatározó az érvényesítésben, ami számomra szintén folyamatos probléma és küzdelem. Elizabeth Prentiss így fogalmazta meg: "...amivé szeretném, hogy váljanak, magamnak is azzá kell válnom." - ti. a gyerekeim. Na, ezt nevezem én kihívásnak!!!

Tanítok - ha akarok, ha nem...

Hallgass, fiam, apád intésére, és ne hagyd el anyád tanítását,  mert ékes koszorú ez a fejeden és ékszer a nyakadon! Péld. 1:8-9

Anyaként elgondolkoztam, hogy mit is tanítok a gyermekeinknek... tényleg érdemes ahhoz ragaszkodniuk? Igei értékeket tanítok nekik? Viselhetik büszkén a fejükön, nyakukon?

Tekintve, hogy nem a szavaimmal, de sokkal inkább a példámmal tanítok...

Lelkem kíván Téged...

Egy feleség és édesanya, Annie Hawks imája (ez a tény valahogy teljesen érthetővé és hihetetlen hitelessé teszi számomra ezt a dalt):

Ha elönt a víz...

"Ha bízol Isten ígéretében, az nem fog megőrizni attól, hogy megijedj, vagy elázz, de megőriz attól, hogy elsüllyedj." (Bob Gass)

Azt hiszem nagyon időszerű ezt tudatosítanom magamban. Mármint azt, hogy attól, hogy tudom: elsüllyedni nem fogok, még megijedhetek, el is ázhatok, elkedvetlenedhetem, elfáradhatok, stb.  A lényeg, hogy tudjam: nem fogok elsüllyedni!!!

Ma úgy küzdöttem azok ellen a dolgok ellen, amik megpróbáltak a víz alá nyomni, hogy próbáltam számba venni miért is lehetek hálás. Van okom bőven!!!

- csak a garázst öntötte el a víz, nem az otthonunkat. Nem kell homokzsákokkal védekeznünk esőben, borzasztó szélben... kitelepíteni sem fognak.

- nem bontotta meg a házat a szél.

- nálunk csak kb. 30 cm a víz...

- a fák megdőltek ugyan, de még teremni fognak. A szomszédok veteményét már elöntötte a víz.

- a közlekedésben nem vagyunk akadályoztatva, nem kell csónakkal boltba menni. A patak még a medrében van... ma még.

- a gyerekek még ennek az időnek is tudnak örülni. Élmény számukra térdig gázolni a vízben, lapáttal merni az árokból a vizet, látni a tűzoltókat szivattyúzni...

- "elvégződnek" régóta halogatott nagyon fontos munkák...

- segítőkész szomszédaink vannak. Szívesen adnak egy lábas tiszta vizet, hogy legyen ivóvizünk.

- ismét szembesülhetek azzal, micsoda porszem az ember...

- még élünk...

etc.

Kell?!

Az elmúlt hetekben két olyan állítás hangzott el a szószékünkről, ami engem azóta is mélyen elgondolkodtat.  Így inkább megfogalmazom az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Elfogadom, hogy a pásztorunk  - aki egyébként kiváló tanító és nagyon szeretem a tanításait - úgy látja a dolgokat, ahogy mondja, és ez az ő véleménye, de valóban így van? Valóban így KELL lennie?

Az egyik mondat az anyáknapi igehirdetésben hangzott el, amikor egyébként "a derék asszony dicsérete" (Péld. 31.) alapján osztott meg néhány magvas gondolatot és alapvetően nagyon tetszett a megközelítése, mindenkinek szóló üzenete. De elhangzott az a mondat, amelynek lényege, hogy azóta mennyit változott a világ és az édesanyáknak is dolgozniuk KELL. Kérdésem: KELL??? Biztos hogy kell? 

Elég naiv kérdés ez tőlem, tudom, miközben napnál világosabb, hogy ha van család aki rászorulna a két keresetre, akkor az mi vagyunk, de bennem akkor is kérdés: KELL? A világ fordult, jó nagyot, de Isten is fordult volna? Nem hiszem. Pont a derék asszonynál látjuk, hogy az asszonyoknak, anyáknak vannak házon kívül is feladataik, lehetőségük (szolgálat a szegények felé, befektetések), de feladatuk elsősorban otthon van, a családjuk felé. Hogy van akkor ez? Dolgozni KELL? Vagy csak mi szeretnénk? Vagy a szükség visz rá? Legalábbis mi azt hisszük szükségünk van rá... Ezzel kapcsolatban is azt gondolom, hogy minden eset/család egyedi, és igei alapon sem jelenhetjük ki egyértelműen sem azt, hogy az asszonyoknak kizárólag otthon a helyük, sem azt hogy dolgozniuk KELL. De az alapelv mindenkire nézve ugyanaz: minden asszony fontossági sorrendjének ugyanannak kell lennie: Isten - férj - gyerekek - és csak azután minden más, a munka is. Kinek belefér ebbe a munka, kinek nem. Kit így vezet az Úr, kit amúgy. Egy önvizsgálatot megér a szükségesség és indíték vonatkozásában, azt gondolom, és egy Istennel való beszélgetést megkövetel attól, aki odaszánt, Isten terve szerinti döntést kíván hozni. De azt gondolom, hogy a KELL kijelentésekkel kicsit óvatosabb lennék, hiszen épp annyira rombolhat, mint építhet a hallgató lelki érettségétől, felkészültségétől  és odaszánásától függően.

A másik, a múlt heti igehirdetésben elhangzott szintén KELLes mondat, de már nem csak anyákra vonatkozik. A lényege nagyjából a következő: rohan a mai világ és nekünk is rohannunk KELL vele. Biztos ez? Miért kéne rohannunk nekünk is? Mitől leszünk mások, ha minket is elkap a gépszíj és pörgünk a világgal együtt? A világ tempójában azt gondolom képtelenség Isten standardjai szerint élni. Nincs rá idő. Vitathatatlanul igyekeznünk kell nem túlságosan lemaradni, de én úgy látom, inkább tűnjek csodabogárnak, mert nem rohanok ész nélkül a világgal, minthogy olyanná váljak én is, mint a világ. Lehet hogy először csak a tempót veszem át, de ha tartani akarom a tempót, előbb-utóbb kénytelen leszek átvenni a morált is. Míg óhatatlanul és észrevétlenül nem asszimilálódom. Én inkább azon az állásponton vagyok, hogy tudatosan küzdenünk kell a világ tempójához, a világhoz való igazodás ellen. Nem vagyunk kötelesek mindent benyelni, amit a világ mond, csinál, vagy amire rá akar venni. Ha magától értetődőnek vesszük a világ tempóját, törvényeit, elvárásait,  az magában hordozza azt az óriási veszélyt, hogy elmulasztjuk az Ige tükrében megvizsgálni a dolgokat és megismerni Isten álláspontját az élet dolgairól, és ezzel kizárjuk a lehetőségét annak, hogy Isten vezetése, életünkre vonatkozó terve szerint éljünk. A tempó csak az első lépés... Ennek okán inkább azt gondolom, hogy amennyire lehet álljunk ellen a világ rohanásának, mielőtt beszippant bennünket...

Mennyi az annyi?

Van egy magazin. Nem akarom bántani, hisz van benne jó is. Keresztyén szemmel nézve mégis többet kötekedem vele - persze csak csendben, magamban -, mint amennyit egyetértek. A legfrissebb szám témája a gyermekáldás témáját boncolgatja több aspektusból. Ebben a témában is tud ilyet is, olyat is felmutatni. Nagyon tetszenek például Pálhegyi Feri bácsi gondolatai, amiket a gyerekvállalás kapcsán fogalmaz meg. (Alapvetően az ő álláspontján lennék én is.) Különösen az alábbi mondatában érzek felettébb nagy igazságot:

"Korunk egyik rákfenéje, hogy  a boldogságot összetévesztjük a komfortérzéssel.

...A bibliai hősök boldogok voltak a terheik és küzdelmeik ellenére is, mert volt határozott életcéljuk, látták az életük értelmét, és annak megfelelően cselekedtek. De nem valószínű, hogy mindig jól érezték magukat. Nem érezhette jól magát Mózes, amikor  a nép fellázadt ellene, Jeremiás, amikor a ciszternába dobták, Jézus, amikor  a Gecsemáné kertben gyötrődött és rettegett. ..."

Ezek a gondolatok nagyon megfogtak. Az alapcikkel azonban annál több problémám akad. Bemutat egy nagycsaládot 9 gyerekkel, egy általános kétgyerekes családmodellt, meg egy kevésbé egyértelmű esetet. A kétgyermekes szülők szájából megdöbbentő mondatok olvashatók, de ha a 9 gyerekes család fotóján nézek 1-2 arcot (tényleg csak 1-2), akkor sajnos róluk sem az jut eszembe, hogy de jó nagycsaládban élni. (Ámbár könnyen lehet, hogy csak az utóbbi idő sajtó érdeklődése terhes már számukra.) Pedig az most jól jött volna a széles körben elterjedt családmodell ellenpólusaként. 

A kétgyerekes család magát keresztyénnek valló, mégis szekuláris nézeteket képviselő családfőjének álláspontja szerint volt az Ószövetség, és van a ma. A kettő közt nagy a különbség. És ez vitathatatlan. Ám az is épp ennyire vitathatatlan, hogy Isten Igéje tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Tény, hogy mi ma a Bibliában nem kapunk konkrét, számszerű utasítást arra nézve, hogy hány gyermeket vállaljunk, (ahogy az Ószövetségben sem volt erre konkrét parancs), ám arra nézve igen, hogy hogyan viszonyuljunk a gyermekekhez, és arra vonatkozóan is, hogy a gyermekáldás kérdését Isten tartja a kezében. Ábrahámtól kezdve, Ráchelen, Annán, Erzsébeten és Márián át azt láthatjuk, hogy Isten nyit és zár be méheket. Hogy Ő ad. Vagy nem ad. Esetleg elvesz. Nem általános a 12 gyerekes családmodell az Ószövetségben sem. Különösen nem 1 vagy 2 feleség esetén. A királyok a túlzásba vitt nősülési kedv miatt dicsekedhettek az átlagosnál több gyermekkel, és ha Dávidot vesszük, ő például apaként egyértelműen csődöt is mondott. (Kivéve talán Salamon esetében.) Szóval nincs nekem bajom a kétgyerekes családmodellel. A kérdés sokkal inkább az számomra, - hangsúlyozom: hívő emberek esetében - hogy miért is ez a családmodell? A bemutatott család érvei számomra - ha valóban hívő embertől jön - elfogadhatatlanok. Számomra hívő embernek lenni azt jelenti, hogy az életemet átadom Istennek. Minden területét. (Jó, ez hosszú folyamat, de erre törekszem.) A gyermekáldás területét is. Mi ezt kemény leckék árán tudtuk megtenni, hosszú folyamat volt mire  ide eljutottunk - magunktól ez soha nem is történt volna meg, de Isten átformált, átalakított bennünket. Mert hagytuk. Ha valakinek nem is nyúl bele Isten ilyen szinten  életének ebbe a területébe, mint nekünk, hívő emberként akkor is fel kéne tenni a kérdést, hogy "Uram, mi a te terved? Hány gyermeket szántál nekünk?" De a példa-esetben ez fel sem merült. Ők tudták, felmérték, akartak, terveztek, érezték, kapacitásukat ők maguk előre meghatározták. Már ezek a kifejezések, amiket használnak, kizárják a lehetőségét annak, hogy Isten egyáltalán be legyen vonva a kérdésbe. Apuka megállapítása szerint, "nehéz eldönteni, hogy mi  a biblikus magatartás". Hát igeismeret nélkül az. Némi bibliatanulmányozás azért lehet, hogy segítene ebben a valóban nehéz kérdésben is jobban eligazodni.

"Persze bízunk Isten gondviselésében, de azért nem muszáj hazardírozni." - mondja anyuka. Hazardírozni??? Milyen bizalom az, amelyik Isten áldásait hazardírozásnak tekinti??? Ez akkora paradoxon, amit ki sem tudok bogozni. És akkor még ki sem veséztem minden  - szekulárisnál szekulárisabb - érvüket. Mindenesetre szerény véleményem szerint rendkívül káros volt ezt a rövidke beszélgetést közzétenni. Keresztyén értékrendet nem képvisel. És nem a gyerekszámban, hanem az élethez, Istenhez való hozzáállásában. 

A kevésbé egyértelmű történet is kissé sánta nekem, abból is hiányolom Istent. De lehet hogy csak én.

Na és akkor jól kipuffogtam magam egy cikk miatt, aminek viszonylag kellemes ellenpólusa a  magazinban a Pintér Bélával és Klárival készített interjú. Az viszont pont arról szól, amiről ez a cikk egyáltalán nem: az Isten tetszését kereső, odaszánt, újra és újra átformálódó életről.

(Egyébként megérne egy mélyebb tanulmányt ez a gyermekáldás kérdés, hiszen a megoldó képlet ott van, csak nem egy egyszerű parancs formájában, hanem egy kicsit összetettebb formában. Hiszen nem számokat keresünk, hanem Isten tetszését és vezetését.)