Előre nézel vagy hátra?

Ma nem jutunk el gyülekezetbe, ezért (is)  visszahallgattuk együtt a férjemmel a múlt vasárnapi rádiós istentiszteletet. Mivel csak 3 hétig hallgatható vissza, jegyzetet készítettem közben, mert szeretném, ha később is lenne, ami emlékeztet rá. Biztos vagyok benne, hogy egy párszor rám fér még ez az üzenet. (Apácska felfedezte, hogy a lap tetején lévő slide-on  "tekerhető".)

Felolvasott igeszakasz: 4.Móz.11:1-10,18-23

Kiemelt versek: 4-6.v.:  4 De a közöttük levő gyülevész nép telhetetlen volt kívánságában, ezért Izráel fiai újra siránkozni kezdtek, és ezt mondták: Ki tart jól bennünket hússal? 5 Emlékszünk, hogy Egyiptomban olcsón ettünk halat, uborkát, dinnyét, póréhagymát, vöröshagymát és fokhagymát. 6 Most pedig elepedünk, mert semmit sem látunk a mannán kívül.

Isten megszabadította népét Egyiptomból és ígéretet tett, hogy vezetni és hordozni fogja őket.

A pusztában mégis meglankadtak, megfáradtak a terhek hordozása, a mindennapok gondjai alatt. Zúgolódni kezdenek: az ígéret földje messze van, hogyan jutunk oda, nem tudjuk.

Isten szabadítása nem arról szól, hogy egyik napról a másikra megváltoznak a dolgok.

A szabadulás után hosszú út következik. Jézus az út. Vele együtt érünk célt.

Zúgolódásuk következményeként felgyullad Isten tüze. A baj nem szűnik meg, amíg Mózes nem imádkozik. Miután elalszik a tűz, a zúgolódás kiteljesedik, konkrétan kimondják a panaszokat. A közöttük élő, kívülről érkezett gyülevész nép gerjeszti a zúgolódást. A kívülállók a kísértő szerepét töltik be, és elbizonytalanítják Isten népét. Mi jól ellennénk Istennel, de mégis inkább hallgatunk a külső befolyásra.

42.zsoltár: faggatják, hol van az istened?

Jób: felesége is Isten ellen lázítja.

Pál: a fogságban lebolondozzák a hitéért.

Jézus: a rokonai elzárnák a közösségtől, elrejtenék.

Hozza Isten az ígért áldásokat? Hol tartok? Mim van? Milyen állapotban van az életem?

A régmúlt emlékei megszépülnek: merengünk a múlton, visszavágyott dolgokon. Visszasírunk „jobb” időket. Isten népe fogságban volt, ők akartak szabadulni onnan. Eljöttek az ismert rosszból az ismeretlenért, a bizonytalanért. Jó a szabadítás, de most miben vagyunk, nem tudjuk. Kihozott az Úr egy rossz kapcsolatból. De az egyedüllét bizonytalan…

El kell engednem az akaratomat, úgy hogy közben nem sejtem az Ő akaratát.

Félelem és aggódás megoldódtak, de lettek más nehézségek, amik elbizonytalanítottak, hogy tényleg szükségünk volt-e a szabadításra?

A megszépült egyiptomi emlékek ott vannak a mi életünkben is. Ezért zúgolódunk, de ezzel magunkra haragítjuk Istent.

Péter: ott van a háborgó tengeren a csónakban. Kilép Jézushoz a vízre. Jó döntés, de a vízen minden olyan bizonytalan. „Ha legalább a széttört hajó darabjaiba kapaszkodhatnék, de most egyedül vagyok.” Ám Jézus ott van és kinyújtja a karját.

A manna sokat jelentett valamikor. A mindennapi gondviselés szimbóluma. Nekünk is vannak mannáink. Ígéretek, gondoskodás… ám egyszer csak ez kevésnek tűnik. Több kéne. Feltét a mannára. A régi jóból egy kicsi.

Versenyeztetjük Istent a múlt ízeivel. Azt akarjuk, hogy hadd tapasztaljuk meg gazdagon az ő ajándékait, bőséges áldásait, hogy irigykedjenek ránk.

Van, aki ébreszti bennünk a zúgolódást, elvárásokat: hozza helyre, tegye tökéletessé az életem. Azonban csak az újabb küzdelmek jönnek, amik nemesítenek, hogy eljussunk Isten országáig.

Kiegyensúlyozottabbak akarunk lenni Isten mellett. Meggyógyultak, boldogok, de ő csak naponként adja meg az erőt a napi küzdelmekhez. Nagy dolgok tapasztalására vágyunk, pedig a mindennapi manna is elég. Isten tudja mennyi az elég, mire van szükségünk. Jézus azt mondja Péternek: „legeltesd a bárányaimat”- add meg a mindennapi kenyerüket.

Húst akartok? Annyit kaptok, hogy meg is undorodtok tőle. Kierőszakolunk Istentől dolgokat: kapcsolatokat, gyermekeket, szolgálatokat, - mi akarjuk, Isten enged nekünk, azután belerokkanunk. Isten mindig jobban tudja, mire van szükségünk.

Nem az a baj, hogy elmondjuk mire vágyunk, hanem a hogyan: zúgolódva, hála nélkül.

Kevés az Úr ereje? Azt kell kérnünk, adja azt, amire Szerinte szükségünk van, nem azt, amire szerintünk. Zúgolódás nélkül kérjünk, hálás szívvel.

(Mátyásföldi református istentisztelet, Bíró Ferenc lelkész)

Negyedik hét: Kolossé 1:7-8

Január 23-30

7 Így tanultátok ezt Epafrásztól, szeretett szolgatársunktól, aki a Krisztus hű szolgája értetek. 

8 Ő hozta nekünk a jó hírt a Lélektől kapott szeretetetekről.

Mit tudunk Epafrászról?

Jelentős szerepe volt a kolosséi gyülekezetben:

- a megtanulandó versek szerint a kolossébeliek tanítója és a jó hír vivője Pálnak a kolossébeli testvérekről. (4.v.)

- Kol. 4:12 szintén ezt erősíti meg: "Köszönt titeket Epafrász, aki közületek való, Krisztus Jézus szolgája, aki mindenkor küzd értetek imádságaiban, hogy tökéletesen, teljes bizonyossággal, állhatatosan maradjatok mindabban, ami az Isten akarata."

- Filemon 23. szerint Pál fogolytársa Krisztusért. Talán a levél írása idején is. (vö: Kol.4:12)

Tehát Krisztus Jézus szolgája, akinek szolgálati területe a kolosséi gyülekezetben volt. Maga is üldöztetéseket szenvedett Krisztusért.(Fil.23.) Kolossé gyülekezetét a szívén viselte: amíg ott volt, gondoskodott róla, hogy tiszta tanítást kapjanak (7.v.), amikor pedig elhagyta Kolossét, jó hírét vitte mindenfelé (8.v.), Pálnak is - a levél későbbi részeiben tárgyalt témákból kitűnik azonban, hogy elfogulatlanul tette mindezt és a gyülekezet problémáit, tévedéseit sem rejtette véka alá Pál apostol előtt. Ezenfelül imádságban is hordozza a kolossébelieket. (4:12.) Amit Pál szembetűnően hangsúlyoz vele kapcsolatban, hogy Epafrász "szeretett" szolgatárs, és Krisztushoz hű szolga. 

A 8.v. visszautal a 4.v.-ben már említett szeretetre, amely a szentek/hittársak iránt él a kolossébeliekben. Itt azt is megtudhatjuk, hogy ennek a szeretetnek híre Epafrászon keresztül jutott  el Pálhoz, és ez a szeretetet a Lélekben/Lélek szerint való...

Kérdések:

- Van-e bennem Epafrászéhoz hasonló szolgáló és imádkozó lelkület, hűség?

- Milyen hírét viszem testvéreimnek, gyülekezetemnek?

- Velem kapcsolatban az a hír, hogy Lélek szerint való szeretet van bennem?

Kell?!

Az elmúlt hetekben két olyan állítás hangzott el a szószékünkről, ami engem azóta is mélyen elgondolkodtat.  Így inkább megfogalmazom az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Elfogadom, hogy a pásztorunk  - aki egyébként kiváló tanító és nagyon szeretem a tanításait - úgy látja a dolgokat, ahogy mondja, és ez az ő véleménye, de valóban így van? Valóban így KELL lennie?

Az egyik mondat az anyáknapi igehirdetésben hangzott el, amikor egyébként "a derék asszony dicsérete" (Péld. 31.) alapján osztott meg néhány magvas gondolatot és alapvetően nagyon tetszett a megközelítése, mindenkinek szóló üzenete. De elhangzott az a mondat, amelynek lényege, hogy azóta mennyit változott a világ és az édesanyáknak is dolgozniuk KELL. Kérdésem: KELL??? Biztos hogy kell? 

Elég naiv kérdés ez tőlem, tudom, miközben napnál világosabb, hogy ha van család aki rászorulna a két keresetre, akkor az mi vagyunk, de bennem akkor is kérdés: KELL? A világ fordult, jó nagyot, de Isten is fordult volna? Nem hiszem. Pont a derék asszonynál látjuk, hogy az asszonyoknak, anyáknak vannak házon kívül is feladataik, lehetőségük (szolgálat a szegények felé, befektetések), de feladatuk elsősorban otthon van, a családjuk felé. Hogy van akkor ez? Dolgozni KELL? Vagy csak mi szeretnénk? Vagy a szükség visz rá? Legalábbis mi azt hisszük szükségünk van rá... Ezzel kapcsolatban is azt gondolom, hogy minden eset/család egyedi, és igei alapon sem jelenhetjük ki egyértelműen sem azt, hogy az asszonyoknak kizárólag otthon a helyük, sem azt hogy dolgozniuk KELL. De az alapelv mindenkire nézve ugyanaz: minden asszony fontossági sorrendjének ugyanannak kell lennie: Isten - férj - gyerekek - és csak azután minden más, a munka is. Kinek belefér ebbe a munka, kinek nem. Kit így vezet az Úr, kit amúgy. Egy önvizsgálatot megér a szükségesség és indíték vonatkozásában, azt gondolom, és egy Istennel való beszélgetést megkövetel attól, aki odaszánt, Isten terve szerinti döntést kíván hozni. De azt gondolom, hogy a KELL kijelentésekkel kicsit óvatosabb lennék, hiszen épp annyira rombolhat, mint építhet a hallgató lelki érettségétől, felkészültségétől  és odaszánásától függően.

A másik, a múlt heti igehirdetésben elhangzott szintén KELLes mondat, de már nem csak anyákra vonatkozik. A lényege nagyjából a következő: rohan a mai világ és nekünk is rohannunk KELL vele. Biztos ez? Miért kéne rohannunk nekünk is? Mitől leszünk mások, ha minket is elkap a gépszíj és pörgünk a világgal együtt? A világ tempójában azt gondolom képtelenség Isten standardjai szerint élni. Nincs rá idő. Vitathatatlanul igyekeznünk kell nem túlságosan lemaradni, de én úgy látom, inkább tűnjek csodabogárnak, mert nem rohanok ész nélkül a világgal, minthogy olyanná váljak én is, mint a világ. Lehet hogy először csak a tempót veszem át, de ha tartani akarom a tempót, előbb-utóbb kénytelen leszek átvenni a morált is. Míg óhatatlanul és észrevétlenül nem asszimilálódom. Én inkább azon az állásponton vagyok, hogy tudatosan küzdenünk kell a világ tempójához, a világhoz való igazodás ellen. Nem vagyunk kötelesek mindent benyelni, amit a világ mond, csinál, vagy amire rá akar venni. Ha magától értetődőnek vesszük a világ tempóját, törvényeit, elvárásait,  az magában hordozza azt az óriási veszélyt, hogy elmulasztjuk az Ige tükrében megvizsgálni a dolgokat és megismerni Isten álláspontját az élet dolgairól, és ezzel kizárjuk a lehetőségét annak, hogy Isten vezetése, életünkre vonatkozó terve szerint éljünk. A tempó csak az első lépés... Ennek okán inkább azt gondolom, hogy amennyire lehet álljunk ellen a világ rohanásának, mielőtt beszippant bennünket...