Hogy meglegyen, egy helyen:
„Nézzétek meg az égi madarakat!....” (Máté 6:26)
Jézus így beszélt az aggodalmaskodókhoz: „Ne aggódjatok életetekért… Nézzétek meg az égi madarakat!” Azt mondod: „Ugyan mit tanulhatnék abból, hogy egy csapat madarat bámulok?” Ha jártál valaha Pennsylvania államban tél elején, akkor láthattad, hogy az ég szó szerint elsötétül a kanadai vadludak sokaságától, ahogy elkezdenek összegyűlni délre tartó útjukhoz. A következő néhány napban figyeljük meg viselkedésüket, és tanuljunk belőle!
A vadludak csapatban repülnek, nem pedig egyedül, véletlenszerű alakzatban, mert egy lúd egyedül sohasem jutna el akkora távolságra. Isten úgy tervezte őket, hogy jellegzetes V alakban repüljenek. Amikor egy-egy madár suhint egyet a szárnyával, azzal felhajtóerőt képez az őt követő madár számára, megkönnyítve ezzel annak repülését. V alakban az egész csapat 71 %-kal hosszabb utat tud megtenni, mintha az egyes madarak egyedül repülnének. Így még a legfiatalabb, a leggyengébb és a legöregebb vadlúd is meg tudja tenni az utat. Együtt el tudják érni, amit egyedül sohasem tudnának. Íme, a tanulság: Amikor a Biblia azt mondja: „Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták, hanem bátorítsuk egymást…” (Zsidók 10:25), ez azt jelenti: „Maradjatok az alakzatban, és élvezzétek a felhajtóerőt, amit a közösség biztosít”. Nem arra hívott el Isten, hogy szólóban repülj. „Nem mondhatja a szem a kéznek: »Nincs rád szükségem«, vagy a fej a lábaknak: »Nincs rátok szükségem«!” (1Korinthus 12:21). Időnként előfordul, hogy egy lúd kiesik az alakzatból, ilyenkor hamarosan kimerül, veszít a magasságából, végül fáradtan visszatér a csapathoz. „Nézzétek meg az égi madarakat”, és tanuljatok!
Minden V alakzatban van egy vezérlúd, aki vezeti a többieket, és diktálja a tempót. Nehéz hivatal ez, mert a vezérlúd az, akit először ér a szembeszél, aki először szembesül a változó időjárási viszonyokkal, elsőként érzi az esőt az arcán, a havat a szemében és a jeget a szárnyán. Ő az, aki a csapatot a cél felé vezeti, bármi történjen is. Ez időnként nehéz, kimerítő és magányos feladat, mert előtte nincs senki, aki felhajtóerőt képezne számára. Az egész csapat az ő kitartásától és céltudatosságától függ; számítanak rá, hogy biztonságban eljuttatja őket a célba.
Minden gyülekezetnek megvan a maga vezérlúdja: a lelkipásztor. Minden szolgáló csoportnak megvan a maga vezérlúdja: a fiataloknak, a pénzügyek kezelőinek, az evangélizációnak, a jótékonysági szolgálatoknak és így tovább. Ők vezetnek, ők diktálják a sebességet, ők mutatnak irányt azoknak, akik követik őket. Két gyakori szerep van egy gyülekezetben: a nem eléggé foglalkoztatott és a túl sokat magára vállaló. A vezető szolgálatban lévők az utóbbiak, ezért előfordul, hogy hamar kiégnek. Amikor a vezérlúd érzi, hogy fárad, és közel van a kimerültséghez, hátra repül, és egy másik foglalja el a helyét a V csúcsán, a csere zökkenőmentes. A csapat életét az tartja fenn, hogy kitartanak egymás mellett. Erre gondolt Pál, amikor ezt írta: „Az egész test … egybeilleszkedve és összefogva, a különféle kapcsolatok segítségével, és minden egyes rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön szeretetben” (Efézus 4:16). Ne elégedj meg azzal, hogy csak fogyasztó vagy, légy termelő! Egy nagyszerű gyülekezet nem a fizetett alkalmazottak miatt lesz sikeres, hanem az önkéntesektől, akik hajlandók beállni a sorba, amikor szükség van rájuk.
A vadludak világában az idősek, a nagyon fiatalok és a betegek az alakzat hátsó, védett részén kapnak helyet. Ez nem azt jelenti, hogy elszigetelik őket a többiektől, vagy leértékelik őket, nem tekintik őket hasznavehetetlennek; sőt, valójában létfontosságú szerepük van. Ők lesznek a gágogó szakasz, biztató hangjuk bátorítja a vezetőket. Az elkerülhetetlen rossz időjárás veszélyezteti a küldetést. A továbbhaladás egyre nehezebb, még az erősek is nagyon küszködnek. Ekkor az alakzat végéről felhangzik egy magányos gágogás, mely elindítja a ludak kórusát, mellyel a vezér ludat bátorítják. Pál így értette ezt: „Bátorítsátok tehát egymást, és építse egyik a másikat…” (1Thesszalonika 5:11 NIV). Tudta, hogy szükségünk van egy „gágogó szakaszra”, akik lelkesítő szavakkal és imádsággal támogatnak minket. Szükségünk van azokra, akik ezt mondják: „Itt vagyunk mögötted. Fedezünk.” „Ti pedig, testvéreim, ne fáradjatok bele a jó cselekvésébe” (2Thesszalonika 3:13). Krisztus sok szolgája kelt már át élete legmélyebb völgyén bátorító imaszárnyon, melyet egy vén, sebhelyes arcú, harcedzett, tépett tollú, csaknem megkopasztott gágogó vadlúd adott; az, aki túl makacs volt ahhoz, hogy hagyja, hogy bármelyik testvére feladja az ő őrszolgálata közben! Időnként előfordul, hogy valamelyik lúd panaszkodni kezd fülsértően hangos és idegesítően hamis hangon. Ilyenkor a gágogó szakasz perceken belül közbelép, elhallgattatja a zúgolódót, helyreállítja a rendet és az egységet. A gyülekezet problémája nem az, hogy túl sok ember beszél negatívan, hanem az, hogy túl kevés beszél pozitívan! Ha valaki azt kiáltja: „vereség” – gágogd vissza: „győzelem”! Ha azt kiáltják: „félelem”, gágogd vissza: „hit”! Már néhány bátorító szó is képes elvenni a panaszok viharának erejét. Tehát csatlakozz a gágogó szakaszhoz, hogy téged is úgy ismerjenek, mint Barnabást, akinek a neve azt jelenti: „Biztatás fia” (ApCsel 4:36 NIV).
A vadlibák kapcsolata addig tart, „míg a halál el nem választ”. Ők ezt komolyan veszik. Teljesen elkötelezettek egymás felé. Amikor a korral járó gyengeség vagy más körülmények lehetetlenné teszik egy madár számára, hogy folytassa az utat, veszíteni kezd magasságából, és képtelen tartani az alakzatot, a csapat vigasztalást, táplálékot és védelmet nyújt neki. Két erős lúd lemarad az alakzatból, közreveszi a beteget, keresnek egy biztonságos helyet, ahol elegendő táplálék és víz van, és otthont nyújtanak a szükséget szenvedő madárnak. Addig maradnak gyámoltjukkal, amíg az erőre kap, vagy meghal, csak ezután csatlakoznak egy másik csapathoz. Számukra minden más háttérbe szorul, annak érdekében, hogy a másik madárról gondoskodjanak! Milyen csodálatos példája ez a krisztusi kapcsolatnak és az önfeláldozó szeretetnek. „…Isten szerkesztette így a testet egybe… hogy… kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi…” (1Korinthus 12:24-26). A mai kultúrában leértékeljük és a társadalom peremére szorítjuk azokat, akik szükséget szenvednek, sőt azokat is, akik már nem tudják úgy ellátni a feladatukat, mint régen. De Isten elvárja, hogy egyformán törődjünk mindenkivel, főleg a szenvedőkkel. Ha egy csapat madár képes rá, akkor bizonyos, hogy Isten családjának is meg kell tennie. „Nézzétek meg az égi madarakat!” – utasít Jézus. Ők képesek megtenni ezt egymásért, „…Nem vagytok-e ti sokkal értékesebbek náluk?” (Máté 6:26). Jézus két nagy parancsolatot (nem javaslatot) adott nekünk, az egyik ez: „…Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat...” (Márk 12:31). Ha elterjed rólunk a hír, hogy így szeretjük egymást, az emberek be fogják törni a templomunk kapuját, csak hogy bejuthassanak!
Az elkóborolt és elveszett ludakat mindig örömmel fogadják a csapatban. Ez nem valami zártkörű klub csak az előkelők számára. Azok a madarak, amelyek elszakadtak más csapatoktól az időjárás, baleset vagy gyengeség miatt, mind teljes jogú családtagokká lesznek. A csapat megváltoztatja terveit, átütemezi a célba érkezés idejét, vállal mindenféle kényelmetlenséget azért, hogy alkalmazkodjon bármely idegenhez, aki befogadást kér. Sok újonnan érkező piszkos, megtépázott és alultáplált. De soha nem utasítják el őket. Ugyanígy Isten egyháza sem különleges műalkotások múzeuma, hanem kórház azok számára, akiket az élet megsebzett, sőt még azoknak is, akik maguknak okozták a sebeket. Jézus azt mondja: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek” (Máté 11:28). „Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók: azokat is vezetnem kell… és akkor lesz egy nyáj, egy pásztor” (János 10:16). Krisztus legfontosabb feladatának tartja, hogy idegeneket toborozzon, megmentsen és befogadjon nyájába. Azt mondod: „De ők nem az én fajtámból valók; nem úgy néznek ki, mint én, nem úgy beszélnek, mint én, és az illatuk is más!” És akkor mi van? Sem testi, sem lelki testvéreinket nem mi választjuk meg, hanem Isten. Ha súrlódások vannak köztünk, az csak dörzspapírhoz hasonlóan segít lecsiszolni rólunk az egyenetlen részeket. Akarod látni, hogy milyen alapanyagból építi Isten az egyházát? Nagyon meg fogsz döbbenni! „…igazságtalanok… paráznák… bálványimádók… házasságtörők… fajtalanok… tolvajok… nyerészkedők… részegesek… rágalmazók… harácsolók… ilyenek voltak közületek némelyek: de megmosattatok, megszentelődtetek, és meg is igazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében és a mi Istenünk Lelke által (1Korinthus 6:9-11). Bevettek minket a csapatba, ahol tisztára mostak, ahol megszentelődtünk, megigazulást nyertünk, és teljes jogú családtagnak tartanak!
