Kilátások

Rendkívüli nap volt. Minden szempontból. Egyedül ültem az autóban, és vezettem a 30 km-re fekvő kisvárosba. Temetésre igyekeztem. Nem szólt a rádió, teljes csendben vezettem, Istennel próbáltam beszélgetni közben. Több-kevesebb sikerrel. A nénire gondoltam, akitől búcsúzni igyekszem. Mindarra, amit rajta keresztül tanított Isten. Nagyon fontos dolgokat. A csendben egyszer csak azon kaptam magam, hogy erőlködnöm kell, hogy az útra összpontosítsak, és ez nagyon gyorsan fáraszt. Gyorsan lemostam az ablakot. Legnagyobb meglepetésemre a friss kilátástól újra működni kezdett az agyam, és újra oda tudtam koncentrálni a vezetésre. Addig észre sem vettem, hogy az apró sárszemcséktől már alig látok és ez okozza az erőlködést, ez fáraszt ki. Pár perccel később ugyanez megismétlődött. Meglankadt a figyelmem, elfáradt az agyam, de az ablaktörlő mozgása és a tiszta, zavartalan kilátás felfrissített. Majd még jónéhányszor, mind az oda, mind a visszaút alatt. Az aznapi utazás kikerülhetetlenül ismétlődő folyamata lett: koszolódás, mosás-törlés. Ellankadás, felfrissülés. 

Elgondolkoztam ezen. És azon, hogy nem csak az agyam, de a lelkem is valahogy hasonlóképpen működik. Ahogy haladok utamon, a lelki utamon, vannak szakaszok, ahol sűrű sárszemcsék fröccsennek fel, amelyek elhomályosítják a látásomat, kifárasztanak, figyelmetlenné tesznek, és ezzel veszélyeztetnek. El kell távolítani ezeket a lelki sárszemcséket ahhoz, hogy tisztán lássak, hogy felfrissüljek, a figyelmem újra összpontosuljon. Haladásban vagyok. Mindenképpen néznem és látnom kell. Nem mindegy, hogy milyen a kilátás: tiszta, éles, vagy maszatos, homályos. Az sem mindegy, hogy milyen állapotban haladok előre: frissen, összpontosítva, vagy fáradtan, erőlködve. Óhatatlan, hogy sárszemcsékkel találkozzam, hogy kisebb-nagyobb mértékben, hosszabb-rövidebb időszakokra maszatos legyen a kilátás előttem. A kérdés, hogy felkészültem-e az ablakmosásra, kész vagyok-e az ablakmosásra, és az is, hogy lemosom-e az ablakot. Ha igen, milyen gyakran? 

Sárszemcse, maszat minden, ami homályosítja a lelki látásunkat. Minden, amivel tápláljuk szellemünket, vagy maszatol vagy tisztít. Köztes állapot nincs. Nagyon nem mindegy mivel táplálkozunk. Nem mindegy mit olvasunk, mit nézünk, mit hallgatunk, miről beszélgetünk, milyen kapcsolatokat ápolunk. Mindezzel vagy szennyezzük a kilátásunkat, vagy tisztítjuk. A kilátás meghatározza a haladásunk irányát, sebességét, minőségét...

Sok apró részlet van ebben az analógiában. Ki-ki gondolja tovább magában. 

Az én útravalóm 2013-ra

"Minden keserűség, indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek minden gonoszsággal együtt. Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban." Ef.4:31-32

Az aláhúzott szavak visszhangoznak bennem napok óta. Fellapozva ezeket a verseket a Bibliában, és átfutva a páli leveleket, egy egyszerre megnyugtató és kétségbeejtő dologgal szembesültem. Azzal már többször foglalkoztam, hogy a hitélet egy aktív élet, (itt és itt és itt) mégis megint mellbe vágott, hogy mennyire rajtunk múlnak a dolgok. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha Pál itt pl. azt írta volna, hogy Krisztus gyermekeitől távol lesz minden keserűség, indulat, harag, stb. Vagy ha a Gal.5:25-ben azt írta volna, hogy "ha a Lélek által élünk, akkor Léke szerint is élünk." De nem. Azt írta: "akkor éljünk is Lélek szerint".  A Filippibelieknek nem azt írta, hogy Krisztus gyermekeként mindig örülni fognak, hanem azt, hogy "mindig örüljenek"! Hatalmas különbség.

Megnyugtató egy kicsit mégis ez a dolog megint, mert 22 éve cipelem magammal azt a tévképzetet, hogy az óember a megtéréssel meghal, és az új ember csupa öröm, békesség, megbocsátás, stb. De nem. A mellékelt ábra szerint ez tévképzet. Ez pedig megnyugtat, mert így nem kell kétségbe vonnom a megtérésem valódiságát. És a másokét sem!!!

Ugyanakkor kétségbe is ejt egy kicsit a dolog. Az Ef.4:22-24-ben azt mondja Pál "Vessétek le a régi élet szerint való óembert, aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott, újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett." Mondja ezt  "az Efezusban élő szenteknek és a Krisztus Jézusban hívőknek" (1:1)

Most akkor hogy is van ez? A Krisztusban hívőknek le kell vetniük az óembert? Nem levetették, amikor Krisztusban hívőkké lettek? Hát, bár Isten szavával teremteni képes, mindenható, úgy látszik az óemberünktől nem szabadít meg bennünket varázsütéssel. Sőt még azzal sem, hogy Krisztusban hívőkké leszünk. Nekünk kell levetkőznünk. Méghozzá ahányszor újra felvettük, akár kényelem, akár lustaság, akár hanyagság, akár bármi okán. 

Tehát: egyesegyedül rajtam múlik, hogy ó vagy új ember öltöm-e fel ma/holnap/holnapután/azután. Na ez a kétségbeejtő. Hiszen szeretem a kényelmet, lusta is szoktam lenni, a hanyagságról, figyelmetlenségről, fáradtságról, rohanásról nem is beszélve, amik mind-mind arra visznek, hogy a kényelmesebbnek, egyszerűbbnek tűnő "ókosztümbe" ugorjak gyorsan. Akkor is, ha tudom, hogy valójában sokkal inkább megérné a fáradtságosabb, idő- és energiaigényesebb új kosztümöt felküzdeni napról napra. Mekkora felelősség!?!?!

Az új év célja: az év mind a 365 napján az "új emberért" és nem az óért nyúlni... ennél többet nem tűzök ki, ez sem kis vállalás.

2013 - a naponkénti megújulás éve. Remélem. Kérem. Várom. Küzdöm. 

Segítsetek!

Azon gondolkozom, hogy mi a különbség tolerancia és alázat között.
Ha valaki toleráns az feltétlenül alázatos is?
Az hogy ha valaki alázatos, már inkább feltételezi a toleranciát mint fordítva - nekem.
Szerinted???
Minden vélemény és gondolat nagyra becsült! :)

A Kol 1:11 és a Máté 11:29 a két igehely.

MINDENÉRT hálát adjatok!

Tegnap belopódzott hozzám a fáradtság, elkeseredés, reménytelenség és az egész kompánia. Úgy "összejöttek a dolgok", hogy panasz-partit lett volna kedvem tartani. Eszembe jutott, hogy az efféle érzések ellen leghatékonyabban a hálával lehet küzdeni, és elvégre is Hálás Hétfő van, így gyorsan próbáltam találni a sok rossz mellett "Uram, csak három jót! Csak három hadd jusson eszembe!" De nem jött egy se. 

Helyette jött az "Adj hálát azért, ami fáj!". És jött a gátszakadás... továbbra is csak azok jutottak eszembe, amik fájnak, de elkezdtem hálával gondolni rájuk.

Köszönöm, hogy hetek óta ősz van! Elvégre szép évszak.

Köszönöm, hogy kútba esett az ágyeladás!

Köszönöm, hogy újra kezdhetem gyűjteni azokat a dolgokat, amik most elvesztek, ezúttal bölcsebben, céltudatosabban. 

Köszönöm, hogy újra írhatom, készíthetem - ezúttal CSAK azt, amit Te bízol rám és ezúttal jobban!

Köszönöm, hogy a CHF (még csak) 243 Ft!

Köszönöm, hogy van még olyan csekk, amit kibírunk fizetni.

Köszönöm, hogy a gyerekekből előjönnek a hiányosságok, és láthatom miben kell még őket formálni.

Köszönöm, hogy belőlem is előhozod a hiányosságokat, hogy lássam miben kell - még mindig! - változnom.

Köszönöm, hogy nem szabadítasz meg azoktól a kapcsolatoktól, amiken keresztül a Te képedre akarsz formálni, még ha annyira fáj is.

Köszönöm, hogy még mindig csalódom emberekben, csak azért, hogy el ne felejtsem: egyedül csak Tebenned bízzam!

Köszönöm, hogy mi csak tervezünk, de végezni Te végzel! És nekünk az lesz a jó, ha most még nem is értjük hogyan. 

Köszönöm, hogy néha érezhetem az ajándékok hiányát is, így sokkal inkább tudom értékelni, amikor bőven osztod őket!

Köszönöm, hogy vannak igaz barátaim, akik ilyenkor is Rád irányítják a figyelmem!

Köszönöm, hogy a nehézségek által is megerősíted a házasságunkat!

Köszönöm, hogy azoknak, akik Téged szeretnek azoknak MINDEN javukra van!

Most kezdem megérteni, hogy az ilyen helyzetekben való helytállás, az elhordozás azon múlik, hogy mennyit fejlődtem az előző próbákkal teli időszakban, és mennyire töltődtem fel a kettő között a "hegyen". Most felélem a tartalékaim, de egyúttal felkészülés, megerősödés is a következő nehéz időszakra.

Krisztusivá lenni ezt is jelenti

Ütős! Máskor is szeretném megnézni még, és hogy ne kelljen keresgélnem, ideteszem:

Ez megint egy revelációs gondolat lesz, de kellenek az ilyenek. 

Soha nem volt kérdés számomra, hogy ha az utamba akadna egy árva gyermek, örökbefogadnám. A lelkem mélyén az egyik legtitkosabb vágyam, hogy egyszer legyen egy örökbe fogadott gyermekünk. Nem azért, mert nekünk ne lenne - a világ szemében már így is több van a kelleténél - hanem mert szeretném ilyenformán is megélni Krisztus parancsát: "aki egyet is befogad ... engem fogad be". 

A férjem ezzel nincs egészen így, még. Tehát a dolog csak álom szintjén él bennem. De megnyugtatott - mostanáig - a tudat, hogy ha szembe jönne velünk a helyzet, bizonyosan nem térnénk ki előle. Hiszem addigra a férjem is másként látná ezt a dolgot. 

A fenti videó megnézése óta viszont azt érzem és látom, hogy nem kell várnom arra, hogy szembe jöjjön egy helyzet. Kezdeményezőnek kell lenni, és elindulni az úton. Ha nem is konkrétan az örökbefogadásban, hiszen ahhoz mindenképpen két ember kell. (Mellesleg jegyzem meg: még azokat a gyermekeinket sem tudom úgy nevelni, akiket Isten kegyelemből egyenesen a mi családunkba küldött, ahogy elvárná tőlem, ahogy kellene.) De Krisztus parancsainak a gyakorlati megvalósításában mindenképpen. A gyakorlati szeretet, a gyakorlati könyörület, a gyakorlati jótettek. Miért csak akkor tegyek jót, ha már egyszerűen nem tudom kikerülni a "felhívást keringőre"? Miért csak akkor adok a hajléktalannak, amikor odalép hozzám koldulni? Miért nem megyek oda én és gyakorolok könyörületet? Miért csak akkor veszem észre egy szegény gyermek sorsát, amikor már plakátokról ordít felém, hogy vegyem már észre? Miért nem keresem én azokat az embereket, gyerekeket a hétköznapokban, akiknek segíthetnék? Ha csak aprósággal is. 

Inkább kikerülöm a hajléktalant, mert bizalmatlan vagyok. Inkább arra összpontosítok, hogy nekünk is van elég bajunk, minek vegyem magamra még más baját is... (és ezzel rossz példát mutatok a gyermekeinknek is)

... de az Ige nem ezt tanítja. Krisztus maga indult a bűnösök megmentésére, és nem várta meg, míg útjukba kerülnek...

Sőt, erre is igaz a Bölcs mondása: "Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül." Péld. 11:25

A 3:27 parancsa pedig egyértelmű: "Ne késs jót tenni a rászorulóval, ha módodban van, hogy megtedd!"

Vállalkozom...

Jó ideje nem volt időm írni megint. Pedig bőséggel lenne miről. A Kivonulás könyvét elemezgetem, és a Példabeszédek könyve is napi olvasmányom. Mindkettő bőséggel ad elmélkedni, írnivalót, de az egyéb teendők nem hagytak időt arra, hogy le is írjam, amikre jutottam. Most nem is próbálom pótolni egy bejegyzéssel, inkább lassan, több bejegyzésben, - nem árt, ha vissza-visszatérek a már olvasottakhoz is - de megpróbálom megfogalmazni mik forognak bennem azzal kapcsolatban, ami tk. lekötötte/leköti az időmet.

Manapság racionálisan gondolkodó ember nem kezd vállalkozásba, mi mégis ezt tettük. Naponta tucatszám számolnak föl csődbe jutott vállalkozásokat, mi most mégis indítottunk egyet, és hittel tekintünk előre és dolgozunk azért, hogy egy év múlva, vagy pár év múlva vagy akármikor fejlődő és ne csődbe jutó vállalkozás legyünk. Látjuk a realitást, hogy ez mennyire nehéz és milyen nagy munkát igényel és mennyit kell hozzá tanulnunk, fejlődnünk, de HISSZÜK, hogy Isten megáld bennünket. Hiszen a vállalkozásunk fő tevékenysége is Róla szól, Őt hirdeti.

Sokat gondolkoztam én már régóta azon, hogy anyaként dolgozhatok-e házon kívül. Én személyesen azt hiszem és vallom, hogy nem. Az én munkám anyának lenni. Aztán jött olyan időszak az életünkben, amikor rászorultunk volna, hogy én is hozzak bevételt. Elhelyezkedés szóba sem jöhetett, de itthonról végezhető dolgokat sokat kerestem, találtam is párat, de Isten mind előtt bezárta a kaput, és megértette velem, hogy a családfenntartás a férjem dolga. Én úgy segítsem őt ebben, hogy bölcsen osztom be a pénzt. Egy-két évvel később azonban már olyan szintre romlott a helyzetünk, hogy megint elkezdtem a kapukat döngetni és Istent ostromolni. Annak idején eszembe sem jutott volna saját vállalkozást kezdeni, most viszont Isten ebbe az irányba nyitott kapukat és elfogadtam tőle, hogy erre ad lehetőséget.

Egy régi sztereotípia, - miszerint vállalkozni nem lehet becsületesen és ezért hívő ember ne vállalkozzon -, birizgált valahol mélyen belül. Meg az is, hogy egy vállalkozás legalább annyi munka, mintha házon kívül dolgoznék... tényleg szabad ezt nekünk?

Aztán eszembe jutott a derék asszony:

³Szerez gyapjút és lent, és jókedvűen dolgozik kezével. ¹⁴Hasonló a kereskedők hajóihoz: távolból is hoz eledelt. ¹⁵Fölkel még éjjel, ételt ad háza népének, és rendelkezést szolgálóinak. ¹⁶Ha az a szándéka, mezőt vásárol, keze munkájával szőlőt telepít. ¹⁷Megkeményíti derekát, megfeszíti karjait. ¹⁸Érzi, milyen hasznos tevékenysége, éjjel sem alszik el mécsese. ¹⁹Ügyesen kezeli a guzsalyt, tenyerében tartja az orsót.  ²²Színes szőtteseket készít magának, lenvászon és bíbor az öltözete. ²⁴Finom inget készít, és eladja, övet is ad el a kalmárnak.

Hát ezek a versek nagyjából arról szólnak, amire most vállalkoztunk, amit csinálunk. Ha a derék asszony dicséretének a fele arról szól, hogy mennyit dolgozik, milyen szorgalmas és milyen vállalkozókedvű, akkor én miért ne lehetnék az? Akkor én miért ne dolgozhatnék - miközben a házam népét vezetem, ahogy a derék asszony is tette, - azért hogy hozhassak nekik eledelt, akár távolból is. 

Igen. Nehéz becsületes vállalkozónak lenni (a mai Magyarországon). De nem lehetetlen. És hívő emberként kötelességem. És ha az leszek, Isten meg fog áldani. És fel fog virágoztatni. És hozhatok távolból is eledelt. Bár pillanatnyilag még közelről sem egyszerű.

Céltudatosan, hittel, Istenbe kapaszkodva dolgozni és haladni előre. Ez mindennapos erőfeszítés, harc. Olyan könnyen és gyorsan jönnek a nehézségek, amik az ember kedvét szegik, és erejét lefelezik... de hittel előretekinteni és az Úrban bízni - ez most a mi dolgunk. És dolgozni, dolgozni, tanulni, tanulni... és egyre hasonlóbbá válni a derék asszonyhoz. :)

Özönvíz

A szomszédok szerint '63-ban volt erre utoljára ekkora víz. Pedig mi még nem panaszkodhatunk. Tegnap láttam képeket, ahol konyhában, nappaliban kell a derékig érő vízből menteni, ami menthető, széles utak szakadnak be amúgy békés, csendes kis patakoktól, megbénítva egy fél ország életét, és még hosszan sorolhatnám... döbbenetes, tényleg...

Amin viszont elgondolkoztam, hogy ezt csupán 3 napnyi intenzív esőzés okozta. Ennyi kellett ahhoz, hogy megnyíljanak "a nagy mélységek forrásai" is (belvíz). Akkor miért is hihetetlen, hogy Isten 40 napnyi eső segítségével el tudta pusztítani a Földet?!?!?! Ha eddig meg is tudtam érteni azokat, akik csupán  mitológiának tartják az özönvíz történetét, ezután bizonyosan nem értem meg. Napnál világosabb, hogy Isten bármikor megtehetné újra, ha nem ígérte volna meg, hogy nem teszi meg többé!!! Azt hiszem a szivárványokat is kicsit másként látom mostantól. Valóban és kizárólag az ígéret zálogának.

Ha elönt a víz...

"Ha bízol Isten ígéretében, az nem fog megőrizni attól, hogy megijedj, vagy elázz, de megőriz attól, hogy elsüllyedj." (Bob Gass)

Azt hiszem nagyon időszerű ezt tudatosítanom magamban. Mármint azt, hogy attól, hogy tudom: elsüllyedni nem fogok, még megijedhetek, el is ázhatok, elkedvetlenedhetem, elfáradhatok, stb.  A lényeg, hogy tudjam: nem fogok elsüllyedni!!!

Ma úgy küzdöttem azok ellen a dolgok ellen, amik megpróbáltak a víz alá nyomni, hogy próbáltam számba venni miért is lehetek hálás. Van okom bőven!!!

- csak a garázst öntötte el a víz, nem az otthonunkat. Nem kell homokzsákokkal védekeznünk esőben, borzasztó szélben... kitelepíteni sem fognak.

- nem bontotta meg a házat a szél.

- nálunk csak kb. 30 cm a víz...

- a fák megdőltek ugyan, de még teremni fognak. A szomszédok veteményét már elöntötte a víz.

- a közlekedésben nem vagyunk akadályoztatva, nem kell csónakkal boltba menni. A patak még a medrében van... ma még.

- a gyerekek még ennek az időnek is tudnak örülni. Élmény számukra térdig gázolni a vízben, lapáttal merni az árokból a vizet, látni a tűzoltókat szivattyúzni...

- "elvégződnek" régóta halogatott nagyon fontos munkák...

- segítőkész szomszédaink vannak. Szívesen adnak egy lábas tiszta vizet, hogy legyen ivóvizünk.

- ismét szembesülhetek azzal, micsoda porszem az ember...

- még élünk...

etc.

Kell?!

Az elmúlt hetekben két olyan állítás hangzott el a szószékünkről, ami engem azóta is mélyen elgondolkodtat.  Így inkább megfogalmazom az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Elfogadom, hogy a pásztorunk  - aki egyébként kiváló tanító és nagyon szeretem a tanításait - úgy látja a dolgokat, ahogy mondja, és ez az ő véleménye, de valóban így van? Valóban így KELL lennie?

Az egyik mondat az anyáknapi igehirdetésben hangzott el, amikor egyébként "a derék asszony dicsérete" (Péld. 31.) alapján osztott meg néhány magvas gondolatot és alapvetően nagyon tetszett a megközelítése, mindenkinek szóló üzenete. De elhangzott az a mondat, amelynek lényege, hogy azóta mennyit változott a világ és az édesanyáknak is dolgozniuk KELL. Kérdésem: KELL??? Biztos hogy kell? 

Elég naiv kérdés ez tőlem, tudom, miközben napnál világosabb, hogy ha van család aki rászorulna a két keresetre, akkor az mi vagyunk, de bennem akkor is kérdés: KELL? A világ fordult, jó nagyot, de Isten is fordult volna? Nem hiszem. Pont a derék asszonynál látjuk, hogy az asszonyoknak, anyáknak vannak házon kívül is feladataik, lehetőségük (szolgálat a szegények felé, befektetések), de feladatuk elsősorban otthon van, a családjuk felé. Hogy van akkor ez? Dolgozni KELL? Vagy csak mi szeretnénk? Vagy a szükség visz rá? Legalábbis mi azt hisszük szükségünk van rá... Ezzel kapcsolatban is azt gondolom, hogy minden eset/család egyedi, és igei alapon sem jelenhetjük ki egyértelműen sem azt, hogy az asszonyoknak kizárólag otthon a helyük, sem azt hogy dolgozniuk KELL. De az alapelv mindenkire nézve ugyanaz: minden asszony fontossági sorrendjének ugyanannak kell lennie: Isten - férj - gyerekek - és csak azután minden más, a munka is. Kinek belefér ebbe a munka, kinek nem. Kit így vezet az Úr, kit amúgy. Egy önvizsgálatot megér a szükségesség és indíték vonatkozásában, azt gondolom, és egy Istennel való beszélgetést megkövetel attól, aki odaszánt, Isten terve szerinti döntést kíván hozni. De azt gondolom, hogy a KELL kijelentésekkel kicsit óvatosabb lennék, hiszen épp annyira rombolhat, mint építhet a hallgató lelki érettségétől, felkészültségétől  és odaszánásától függően.

A másik, a múlt heti igehirdetésben elhangzott szintén KELLes mondat, de már nem csak anyákra vonatkozik. A lényege nagyjából a következő: rohan a mai világ és nekünk is rohannunk KELL vele. Biztos ez? Miért kéne rohannunk nekünk is? Mitől leszünk mások, ha minket is elkap a gépszíj és pörgünk a világgal együtt? A világ tempójában azt gondolom képtelenség Isten standardjai szerint élni. Nincs rá idő. Vitathatatlanul igyekeznünk kell nem túlságosan lemaradni, de én úgy látom, inkább tűnjek csodabogárnak, mert nem rohanok ész nélkül a világgal, minthogy olyanná váljak én is, mint a világ. Lehet hogy először csak a tempót veszem át, de ha tartani akarom a tempót, előbb-utóbb kénytelen leszek átvenni a morált is. Míg óhatatlanul és észrevétlenül nem asszimilálódom. Én inkább azon az állásponton vagyok, hogy tudatosan küzdenünk kell a világ tempójához, a világhoz való igazodás ellen. Nem vagyunk kötelesek mindent benyelni, amit a világ mond, csinál, vagy amire rá akar venni. Ha magától értetődőnek vesszük a világ tempóját, törvényeit, elvárásait,  az magában hordozza azt az óriási veszélyt, hogy elmulasztjuk az Ige tükrében megvizsgálni a dolgokat és megismerni Isten álláspontját az élet dolgairól, és ezzel kizárjuk a lehetőségét annak, hogy Isten vezetése, életünkre vonatkozó terve szerint éljünk. A tempó csak az első lépés... Ennek okán inkább azt gondolom, hogy amennyire lehet álljunk ellen a világ rohanásának, mielőtt beszippant bennünket...

Mennyi az annyi?

Van egy magazin. Nem akarom bántani, hisz van benne jó is. Keresztyén szemmel nézve mégis többet kötekedem vele - persze csak csendben, magamban -, mint amennyit egyetértek. A legfrissebb szám témája a gyermekáldás témáját boncolgatja több aspektusból. Ebben a témában is tud ilyet is, olyat is felmutatni. Nagyon tetszenek például Pálhegyi Feri bácsi gondolatai, amiket a gyerekvállalás kapcsán fogalmaz meg. (Alapvetően az ő álláspontján lennék én is.) Különösen az alábbi mondatában érzek felettébb nagy igazságot:

"Korunk egyik rákfenéje, hogy  a boldogságot összetévesztjük a komfortérzéssel.

...A bibliai hősök boldogok voltak a terheik és küzdelmeik ellenére is, mert volt határozott életcéljuk, látták az életük értelmét, és annak megfelelően cselekedtek. De nem valószínű, hogy mindig jól érezték magukat. Nem érezhette jól magát Mózes, amikor  a nép fellázadt ellene, Jeremiás, amikor a ciszternába dobták, Jézus, amikor  a Gecsemáné kertben gyötrődött és rettegett. ..."

Ezek a gondolatok nagyon megfogtak. Az alapcikkel azonban annál több problémám akad. Bemutat egy nagycsaládot 9 gyerekkel, egy általános kétgyerekes családmodellt, meg egy kevésbé egyértelmű esetet. A kétgyermekes szülők szájából megdöbbentő mondatok olvashatók, de ha a 9 gyerekes család fotóján nézek 1-2 arcot (tényleg csak 1-2), akkor sajnos róluk sem az jut eszembe, hogy de jó nagycsaládban élni. (Ámbár könnyen lehet, hogy csak az utóbbi idő sajtó érdeklődése terhes már számukra.) Pedig az most jól jött volna a széles körben elterjedt családmodell ellenpólusaként. 

A kétgyerekes család magát keresztyénnek valló, mégis szekuláris nézeteket képviselő családfőjének álláspontja szerint volt az Ószövetség, és van a ma. A kettő közt nagy a különbség. És ez vitathatatlan. Ám az is épp ennyire vitathatatlan, hogy Isten Igéje tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Tény, hogy mi ma a Bibliában nem kapunk konkrét, számszerű utasítást arra nézve, hogy hány gyermeket vállaljunk, (ahogy az Ószövetségben sem volt erre konkrét parancs), ám arra nézve igen, hogy hogyan viszonyuljunk a gyermekekhez, és arra vonatkozóan is, hogy a gyermekáldás kérdését Isten tartja a kezében. Ábrahámtól kezdve, Ráchelen, Annán, Erzsébeten és Márián át azt láthatjuk, hogy Isten nyit és zár be méheket. Hogy Ő ad. Vagy nem ad. Esetleg elvesz. Nem általános a 12 gyerekes családmodell az Ószövetségben sem. Különösen nem 1 vagy 2 feleség esetén. A királyok a túlzásba vitt nősülési kedv miatt dicsekedhettek az átlagosnál több gyermekkel, és ha Dávidot vesszük, ő például apaként egyértelműen csődöt is mondott. (Kivéve talán Salamon esetében.) Szóval nincs nekem bajom a kétgyerekes családmodellel. A kérdés sokkal inkább az számomra, - hangsúlyozom: hívő emberek esetében - hogy miért is ez a családmodell? A bemutatott család érvei számomra - ha valóban hívő embertől jön - elfogadhatatlanok. Számomra hívő embernek lenni azt jelenti, hogy az életemet átadom Istennek. Minden területét. (Jó, ez hosszú folyamat, de erre törekszem.) A gyermekáldás területét is. Mi ezt kemény leckék árán tudtuk megtenni, hosszú folyamat volt mire  ide eljutottunk - magunktól ez soha nem is történt volna meg, de Isten átformált, átalakított bennünket. Mert hagytuk. Ha valakinek nem is nyúl bele Isten ilyen szinten  életének ebbe a területébe, mint nekünk, hívő emberként akkor is fel kéne tenni a kérdést, hogy "Uram, mi a te terved? Hány gyermeket szántál nekünk?" De a példa-esetben ez fel sem merült. Ők tudták, felmérték, akartak, terveztek, érezték, kapacitásukat ők maguk előre meghatározták. Már ezek a kifejezések, amiket használnak, kizárják a lehetőségét annak, hogy Isten egyáltalán be legyen vonva a kérdésbe. Apuka megállapítása szerint, "nehéz eldönteni, hogy mi  a biblikus magatartás". Hát igeismeret nélkül az. Némi bibliatanulmányozás azért lehet, hogy segítene ebben a valóban nehéz kérdésben is jobban eligazodni.

"Persze bízunk Isten gondviselésében, de azért nem muszáj hazardírozni." - mondja anyuka. Hazardírozni??? Milyen bizalom az, amelyik Isten áldásait hazardírozásnak tekinti??? Ez akkora paradoxon, amit ki sem tudok bogozni. És akkor még ki sem veséztem minden  - szekulárisnál szekulárisabb - érvüket. Mindenesetre szerény véleményem szerint rendkívül káros volt ezt a rövidke beszélgetést közzétenni. Keresztyén értékrendet nem képvisel. És nem a gyerekszámban, hanem az élethez, Istenhez való hozzáállásában. 

A kevésbé egyértelmű történet is kissé sánta nekem, abból is hiányolom Istent. De lehet hogy csak én.

Na és akkor jól kipuffogtam magam egy cikk miatt, aminek viszonylag kellemes ellenpólusa a  magazinban a Pintér Bélával és Klárival készített interjú. Az viszont pont arról szól, amiről ez a cikk egyáltalán nem: az Isten tetszését kereső, odaszánt, újra és újra átformálódó életről.

(Egyébként megérne egy mélyebb tanulmányt ez a gyermekáldás kérdés, hiszen a megoldó képlet ott van, csak nem egy egyszerű parancs formájában, hanem egy kicsit összetettebb formában. Hiszen nem számokat keresünk, hanem Isten tetszését és vezetését.)